End of the dream - 10. rész

Hali-hali!

   Tudom, rég volt már rész. És azt is, hogy ez most nagyon rövid (ezért én is átkozom magam) de nekem van egy olyan bizarr dolgom, hogy nem igazán tudok úgy írni, hogy csak ülök a gép előtt és akkor én most írok. Nekem ez kicsit nehézkesen megy. Az írás nálam utazás melletti póttevékenység. Na, de nem is pazarlom tovább a szót! Jó olvasást! A kövi rész pedig hamarosan érkezik! Mindjárt suli! ;)

10. rész – Főnixmadár, még törött a szárnyam!

Mikor hazaértem összesen 4 szempár nézett rám úgy, hogy azt hittem egyenesen át fognak döfni. Megkaptam, hogy felelőtlen vagyok, megkaptam, hogy gyerekesen viselkedek, és még azt is, hogy egyszerűen nem tudnak velem mit kezdeni. Erre én azt feleltem, hogy akkor hagyjanak abba, mire anya elkezdte a melodrámát miszerint: nem tudja, hogy mi lett velem, de úgy tűnik elkezdődött a kamaszkorom. Ahhaaa... 17 évesen... Szerintem is!

Végül a szobámba zavartak és azt mondták kapcsoljam ki a telefonom, ugyanis a fél "beszélgetés" alatt csörgött. Ami engem nem annyira zavart, őket viszont annál jobban. Tekintve, hogy néha elkezdtem, vagyis el akartam kezdeni táncolni... Sajnálom, de ez van!

Mikor végül sikeresen a falnak vágtam a telefonom (nem tudom, hogy de nagyon stramm kis készülék!) lefeküdtem az ágyra és próbáltam gondolkodni ezen az egészen, viszont nem nagyon sikerült. Még a szobám is Tomra emlékeztetett, ami azért szürreális, mert még csak ott sem járt! Végül, az utolsó, nagy ideggörcsömben úgy döntöttem, hogy nem sajnáltatom magam! Lefürödtem, átöltöztem, feltűztem a hajam (valamiért Tom illatúnak éreztem, úgyhogy kétszer megmostam), és előszedve a bőröndjeimet, elkezdtem pakolni. Konkrétan egy váltás ruhán, és a pizsamámon kívül minden cuccomat bepakoltam. Végül délután 4-kor, az ájulás közeli éhség (nem, nem tudom mikor ettem utoljára) társaságában lebotorkáltam, és bejelentettem: kész vagyok!

- Mire? - kérdezte anya, ugyanis csak ő, és a nénikém voltam otthon.

- A Julliardra! Bepakoltam a cuccaimat!

- Mikor? - döbbent le anyám.

- Az elmúlt, közel 7 órában! - néztem a karórámra.

- De nem úgy volt, hogy csak a hétvégén utazol? - nézett hol rám, hol anyámra Kimiko.

- De! - bólintottam. - De mire várjak?

- A kollégiumot el lehet foglalni... - gondolkodott anya.

- Akkor? A jegyemet kell csak áttetetni! - túrtam a hajamba, és megcsapott az a BIZONYOS illat.

- Beszélek apáddal! – ment ki anya a konyhából.

- Azt hiszem magyarázattal tartozol kisasszony! – nézett rám szúrósan Kimiko.

- El akarom felejteni és pont!

- Tomra gondolsz?

- Tudod Akihiko - kezdtem olyan tárgyilagos formában, amit anyáék használtak velem még mikor japánban laktunk. - Tom azt hitte, hogy én valamiféle könnyűvérű kiscsaj vagyok, és ez nagyon felbosszantott!

- Mit csinált veled? - sápadt le a nénikém.

- Semmit! - tártam ki a karjaimat, ami kicsit érdekesen jött ki, ugyanis mindkét kezemben 1-1 darab kenyér volt. - Nagylány vagyok, megvédtem magam!

- Akkor azért szólt annyit a telefonod

 - Ahamm... - bólintottam. - Most meg asszem a padlón van darabjaira esve.

- Széttörted a telefonod? - hüledezett.

- Nem, csak az aksija esett ki, meg le a hátlapja. - ültem le enni vele szemben.

- Értelek is téged, meg nem is! Miért csinálod ezt?

- Azért, mert elegem van! Matt aranyos, de nem vagyok belé zúgva, ahogy elméletileg ő belém! Tomba képes voltam két nap alatt belezúgni, de átvágta a fejem! Úgyhogy így állunk! Nem kell nekem több csalárd férfi!

- És mit fogsz mondani Mattnek?

- Ami helyes! - bólintottam. - Hogy legyek halott ember a szemében!

***

A következő pár nap eléggé kaotikusra sikeredett. Rohanás, ügyintézés, költözés… Mire mindennel végeztünk, és én már New Yorkban csücsültem a kollégiumi szobámban, csak azt kívántam, hogy had vegyek egy jó forró fürdőt, és végre befekhessek az ágyamba! Persze az összes cuccom bőröndökben és dobozokban volt, úgyhogy neki kellett esnem még a pakolásnak is!

A szoba nem volt valami nagy szám! Két ágy, két szekrény, két polc, két éjjeli lámba, két asztal, két szék… Viszont a szoba másik részének a tulajdonosát még nem láttam! Egyedül azt tudtam róla, hogy Gwendolyn a neve, és tőlem alig egy hónappal idősebb. Az ágyán fekete alapú, fehér mintás huzat volt és a párnája mellett egy félig lefejezett plüssmaci. A falak csupaszak voltak. Próbáltam nagylány módjára hozzáállni a dologhoz, de nem igazán tudom mennyire ment.

Tulajdon képen én sem voltam egy nagy személyiség! A polcomra csak pár könyvet raktam, és egy őszi kép amit még Japánban csináltam. A falra pár Linkin Park-os poszter került, egy Skillet és egy Simon Curtis-es, amit csak nagy nehezen tudtam beszerezni, ezért is nagy becsben tartottam. Az iskolai cuccaimat beraktam az íróasztalomba, a táskám meg szépen levágtam az ágyam végébe. Majd bepakoltam a ruháimat a szekrénybe. Mire végeztem és már az ágyamban feküdtem, lehetett vagy hajnali 1! Gyorsan írtam egy sms-t anyának, hogy minden oké, aztán megpróbáltam elaludni, ami meglepő mód elég gyorsan sikerült.

Végül negyed négykor keltem arra, hogy valaki hangosan röhög az ajtóban. Egyértelműen lány volt az illető. Annyit ki tudtam szűrni. Majd kinyitódott az ajtó, aztán be. Mivel nem egészen voltam biztos abban, hogy tudja itt vagyok, felkapcsoltam az éjjeli lámpát.

- He? - fordult a lámpa felé.

- Nem he, hanem Em! - ültem fel álmosan.

- Ja, a friss hús! - röhögött fel. - Neked nem most kellett volna jönnöd! - vágódott le az ágyára.

- Elegem lett! - vontam vállat, mire felröhögött.

- Miből lett eleged kicsi lány?

- Egy, nem vagyok kicsi lány! – mutattam fel egy ujjamat. – Kettő – mutattam fel egy másik ujjamat is. – ahhoz neked semmi közöd!

- Hmm… Makacs vagy! Ez tetszik! – vigyorgott rám idétlenül.

- Megnyugtató tény! Most már alhatok?

- Ha akarsz! – vont vállat. – Holnap velem fogsz jönni!

- Hova? És minek? – döbbentem meg.

- Azt majd megtudod! – kacsintott majd leoltotta a lámpám, és úgy ahogy volt, lefeküdt aludni. Engem meg kirázott a frász, a másnapi tervei gondolatára.

End of the dream - 9. rész

Hali-hali!

   Tudom, már jó rég írtam, de az év végi nagy hajrá elvette az időmet, és több másik projekten is dolgozok. Meg úgy pörög körülöttem az élet. És azt hiszem már hivatalosan is végzős vagyok... Rohadtul fura az egész, de tetszik a dolog! Csak a német szóbeli érettségi miatt izgulok, ami ha azt nézzük nem is olyan nagy rész! :) De nem cséplem tovább a szót, itt a következő rész! Jó olvasást! ;)

9. rész – Egy darab a mennyországból

Másfél órával a telefonbeszélgetés után már Tom szobájában ültem, és szipogva bár, de vázoltam mi történt. Ő végig bőszen hallgatott. Néha hümmögött és bólogatott.

- Nos, hát ennyi lenne... - töröltem meg a szemeimet, amik már vörösek voltak.

- Ez is bőven elég! - karolta át a vállamat, amitől kissé zavarba jöttem, de álltam a sarat!

- Van benne valami...

- De miért engem hívtál? Nem mintha zavarnál vagy ilyesmi... Sőt! Csak megleptél...

- Nem volt kihez fordulnom! - tártam szét a karjaimat tehetetlenül.

- Ha szeretnél, itt maradhatsz! - elég valószínűnek tartom, hogy az ötlet teljesen spontán jött neki, és bár nagyon meg is lepett a dolog, de valahol örültem neki.

- Szeretnék... - hajtottam le a fejem zavartan.

- Billnek ne szóljak, igaz?

- Ha kérhetem! - sóhajtottam.

- Csendben maradok! Bár lehet, itthon se lesz...

- Igaz! - bólintottam. - Azt mondta Yamadánál alszik.

Valami furcsa, egész megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdtünk nevetni, ami nekem igazán jót tett. Lehet Tom adott nekem erőt, vagy a nevetés, esetleg az a tudat, hogy elszöktem otthonról, nem is tudom, de akkor úgy éreztem képes leszek feldolgozni mindazt, ami aznap történt.

- Em... - szólalt meg halkan Tom, mire a szívem fájdalmasan nagyot dobbant.

- Te... tessék? - hebegtem zavartan.

- Az, hogy a kocsiban megcsókoltalak...

- Tom! - néztem mélyen a szemébe. Határozott voltam, bár nem tudtam minek az irányába. - Az, hogy megcsókoltál az autóban, még nem jelent semmit! Tudom, hogy nem járunk, úgyhogy megnyugodhatsz! Teljesen tisztában vagyok a dolgokkal!

- Nem ezt akartam mondani! - mosolygott, én pedig elfordítottam a fejemet.

- Akkor mit?

- Na, ez az, ami még nem kristályosodott ki a fejemben... Tudom Em, az elmúlt pár nap nagyon furcsa volt... Nem baj ha Em-nek szólítalak?

- Nem!

- Akkor jó! Na, szóval... Nem akartam semmi világmegváltó dologról beszélni, vagy megkérni a kezed... Az azért egy kicsit fura lenne!

- Csak egy kicsit! - mosolyogtam. Tetszett Tom zavara. Nagyon aranyosnak találtam.

- Tudom össze-vissza makogok... Nem térhetünk vissza erre holnap után?

- Nem! - ráztam meg a fejem, majd gyorsan hozzá tettem. - Engem nem zavar, hogy össze-vissza beszélsz! Szerintem aranyos!

- Aranyos... - a zavart, kissé komor ábrázata eltűnt. Helyére egy boldog, félmosolyos vonásokkal díszített arc került. - Úgy gondolod, aranyos vagyok? – na, ez volt az a kérdés, aminél lesokkoltam. Mi? Most komolyan ezt kérdezte? Persze, hogy aranyosnak találtam! Viszont a gondolataim terén sokkal bátrabb voltam mint valójában, úgyhogy csak aprót bólintottam.

- És szerinted... Szerinted én milyen vagyok?

- Aranyos! - játszott a hajammal. - És igen csak szép.

- Mondtam már, hogy nem kell az egómat dicsérni... - néztem a másik irányba, vörös fejjel.

- Én csak neked bókolok! És az igazat mondom!

- Ugye most nem az jön, hogy szeretsz?

- Nem! - rázta meg a fejét, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. - Nagyon is kedvellek, de nem akarlak hitegetni, és olyat mondani, ami nem igaz.

- Tudod Tom, én szeretem azokat az embereket akik őszinték. Bár nehéz az életük, de még sincs bűntudatuk. Én is ilyen szeretnék lenni!

- Most terelsz! - forgatta mosolyogva a szemeit.

- Szokásom. De örülök, hogy őszinte vagy velem!

- Be kell valljam, én is jobban szeretem az őszinte embereket.

- És én az vagyok?

- Eddig nagyon úgy tűnik!

- Ennek igazán örülök... - tettem magam mellé a kezem, így "véletlenül" a kezén volt a kezem.

- Tetszenek a gesztusaid!

- Van egy pár...

- És megismerhetem őket?

- Majd idővel...

- És mennyi idő kell hozzá?

- Ezer év! - nem kifejezetten az volt a célom, hogy piszkálódjak. Inkább csak kíváncsi voltam a válaszára.

- Akkor segítened kell megtalálni az életelixírt! - mosolygott bohókásan.

- Gondolod, egy olyan hosszú út alatt kiismernél? - akkor már nem tudtam, hogy mit akartam kihozni abból a beszélgetésből, de kezdett nagyon érdekes lenni a dolog.

- Hát, talán egy kicsit...

- Nem vagyok én olyan kiismerhetetlen! - szóltam rá egy kicsit hangosabban, de a mosoly még mindig ott csücsült az ajkaimon.

- Kár... Pedig egyenletekből egész jó voltam.

- Dilis! - nevettem. - Téged már kivizsgáltak?

- Gondolom! - vont vállat. - Bár lehet a papíromat már elhagytam...

- Meg a fejedet is, csak az a nyakadon van, úgyhogy nem tudod!

- Hé! - szólt rám. - Az, hogy elhagytam a fejem az magánjellegű dolog!

Na, nekem ott volt teljesen végem! Úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak, és nem sok idő elmúltával már a hasamat fogtam, mert már fájt, a nevetéstől.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire megnyugodtam és letöröltem a könnyeimet. De az-az idő pontosan elegendő volt ahhoz, hogy Tom mellém térdeljen az ágyon, és a feje pont az én fejem fölé kerüljön. A vér egyből az arcomba szökjön. - Nem szeretnélek összefejelni veled! - motyogtam zavartan.

- Nem is kell! - rázta a fejét.

- Belemásztál a magán szférámba... - mondtam ki nyíltam, mert úgy gondoltam nem érti mit akarok.

- Előszörre is értettem! - simított végig a hajamon.

- Akkor? - kezdtem magam nagyon kínosan érezni, pedig nem csináltam semmit.

- Hát, úgy gondoltam majd ha szépen megkérsz, akkor majd kimászok belőle.

- Kérlek szépen! - próbálkoztam kedvesen.

- És ha nem akarok? - nézett mélyen, komolyan a szemeimbe.

- Mi... miért ne akarnál? - dadogtam.

- Mert csak... - állt fel és elindult kifelé a szobából.

- Ez meg milyen válasz? - eredtem utána.

- Kielégítő! - nem tudtam hová megy, de követtem.

- Elég silány kielégülés lehetett! - mondtam epésen.

- Akkor mi lenne a kielégítő válasz? - nézett megint mélyen a szemeimbe.

- Az igazság! - addigra eléggé fölpörgettem magam ahhoz, hogy a szemeibe tudjak nézni, és közben ne a csókra gondoljak.

- Gondolod az igazság olyan egyszerű?

- Gondolom... - vontam vállat.

- Pedig nagyon nem az!

- Azért próbáld elmondani! Kérlek!

- Em... Miért nehezíted meg a dolgomat?

- Milyen dolgodat nehezítem én meg?

- Azt, hogy csak barátként gondoljak rád!

- Annyira elviselhetetlen vagyok? - bár fájt, amit mondott, nem mondtam ki. Talán féltem... De nem tudom mitől...

- Dehogy vagy elviselhetetlen! - lépett egy lépéssel közelebb hozzám. - Te egy hihetetlenül kedves lány vagy!

- Hát akkor? Mit vétettem?

- Túlságosan kedvellek! - húzott magához egész óvatosan és lazán, és megcsókolt. Ha akartam volna simán ellökhettem volna, de nem akartam! Ahogy tudtam visszacsókoltam, és közelebb bújtam hozzá.

 - Emiri! - súgtam mosolyogva a nevem, ahogy elválltunk egymástól. Csillogó szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, én pedig visszamosolyogtam rá.

- Tessék? - kérdeztem halkan.

- Ez nagyon jó volt!

- Ugye tudod, hogy te loptad el az első csókom?

- Komolyan? - látszott rajta, és hallottam a hangján is, hogy meglepődött.

- Ez miért ilyen furcsa?

- Mert azt hittem egy ilyen szép lány körül csak úgy legyeskednek a fiúk.

- Ez jó vicc!

- Én nem vicceltem! - simította meg a nyakam, amitől összerezzentem. - Mi a baj?

- Semmi! - tettem a kezem a nyakamra. - Csak egy kicsit furcsa volt...

- Ne haragudj!

- Dehogy haragszom! - simítottam meg borostás arcát.

- Ez kellemes!

- Ennek örülök! - tartottam a kezem az arcán. - Szúrsz!

- Igen! - nevetett. - Ezt már máskor is mondták.

- És erre mi a megoldás?

- Szoktam borotválkozni! De így jobb. Meg könnyebb is.

- Hát azt elhiszem! Meg így nincs kisfiús arcod!

- Miért? Régen az volt?

- Aha! - bólintottam.

- És te ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét.

- Ugye nem hiszed, hogy nem ismertelek titeket? A Tokio Hotelt mindenki ismeri. Csak van akik nem szeretik. Pontosabban utálják.

- Te is utáltál minket?

- Nem! De nem is szerettelek titeket különösebben. Bár az In your shadow-t még ma is szeretem hallgatni. Azt a magaménak érzem...

- Az egy jó dal!

- Egoista! - nevettem. - De még mindig csak második!

- Miért, mi az első?

- Természetesen Simon Curtis - Super psycho love-ja. - vigyorogtam.

- Azt nem ismerem... - gondolkodott.

- Nem mai szám! - legyintettem, és előhalásztam a telefonomat, majd elindítottam a zenét. Tom szép csöndben végighallgatta a számot, ami közben kicsit furcsa fejeket vágott. - Na? - kérdeztem mikor véget ért a zene.

- Érdekes ízlésed van...

- Mond ki nyugodtan, hogy ez nem illik egy lányhoz! - birizgáltam a telefonomon lógó díszt, ami egy violinkulcsot ábrázolt.

- Nekem tetszik ez a szám. És egyáltalán nem zavar, hogy ilyeneket hallgatsz!

- Igaz is... - gondolkodtam el. - A fiúk jobban szeretik a könnyen megdönthető lányokat!

- Egy, te nem vagy könnyű vérű! Kettő én már nem az vagyok, aki régen! Nem megdugni akarlak téged! - láttam rajta, hogy egy kicsit kezd ideges lenni, de kíváncsi voltam...

- Szóval én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ágyba vigyél?

- Ez hülyeség! Hogy jutnak ilyenek az eszedbe?

- Aha! Szóval meg akarsz dönteni! - szegeztem rá a mutató ujjamat.

- De igen... Vagyis nem! Nem úgy ahogy gondolod! - magyarázkodott zavartan.

- Akkor, hogy gondoljam? - néztem mélyen a szemeibe. Az arcomat megkeményítettem, hogy ne tudjon semmit leolvasni róla.

- Ez bonyolult...

- Elég eszes vagyok, fel tudom fogni!

- Én kedvellek Em. Nagyon is! Esélyes a dolog, hogy szeretni is tudnálak, de nem akarlak! Ez nem a te hibád mielőtt félre értenéd! Csinos lány vagy, aranyos, eszes és humoros. Értelmesen el tudok veled beszélgetni, és ez nekem fontos! Meg tudtál nevettetni, ami mostanában csak nagyon kevés embernek sikerült, sőt lassan már azt hittem senkinek sem fog! Erre itt vagy te, és olyan mintha kaptam volna még egy esélyt! Tegnap mikor elmentél zongoráztam, sőt a kedvenc gitáromat is elővettem, és csak úgy randomra játszottam. Boldoggá tett a dolog. De nem merem beleélni magam, mert te a jövő héten elmész, én pedig itt maradok...

- Tom... - suttogtam, de közbeszólt.

- Ráadásul ott van az a gyerek, aki bőven a te korosztályod, és valószínűleg, már rég szerelmes beléd! Ezzel nem tudok versenyezni... Én jóval öregebb vagyok, és még nem tudom kimondani... Sajnálom, de ez az igazság! Idő kell, hogy beléd szeressek, de nem kérhetem, hogy addig várj! Te fiatal vagy, élvezned kell az életedet! És valószínű nem is akarnál rám várni...

- Először is, hülye vagy! Másodszor, miért beszélsz úgy mintha már ötven éves lennél? Harmadszor... Az honnan vetted, hogy nem várnék rád? Feltéve, ha te is várnál rám...

- És mi van azzal a fiúval?

- Matt kedves srác, helyes, és okos! Egy főnyeremény... - ahogy megláttam szomorú arcát, elmosolyodtam. - Legalább is másnak!

- Mi? - kerekedtek el a szemei.

- Nekem más tetszik... Akinek barna a haja, barnák a szemei, és van egy aranyos piercingje az alsó ajkában... Ő lopta el az első csókom...

- Miért érzem magam, egy zavart kamasznak?

- Mert olyan vagy!

- Előtted nem szégyellem... - kulcsolta össze az ujjainkat.

- Előtted én se... - pirultam el.

- Jól áll a piros - puszilt homlokon.

- Puhák az ajkaid - néztem fel rá.

- A tieid is! - lassan az ajkimhoz hajolt, és megcsókolt. Ám az a csók más volt! Nem tudom meddig lehettünk úgy, mikor hirtelen megnyalta az ajkaimat. Talán a meglepettség, talán a döbbenet okozta, hogy az ajkaim szinte azonnal elváltak egymástól, és Tom nyelve lassan utat tört magának a számba. Mikor a nyelveink találkoztak, halkan belenyögtem a csókba, amitől el is pirultam. Ám Tom nem zavartatta magát. Profin csókolt miközben magához húzott.

Ügyetlenül csókoltam vissza, és átkaroltam a nyakát. Bár lábujjhegyre kellett állnom, és Tom még így is lehajolt hozzám, de a csók eszméletlenül jó volt.

- Tohm... Ez hihetetlenül jó érzés volt!

- Ügyesen csókoltál! - mosolygott.

- Szerencsétlen vagyok! - nevettem halkan.

- Dehogy vagy az! - ingatta a fejét.

- De olyan béna vagyok...

- Már most is ügyes vagy, de majd gyakorolunk. - simogatta a hátam.

- Remélem... - hajtottam a fejem a mellkasára.

- Haza vigyelek? - kérdezte hirtelen, én pedig elszontyolodtam.

- Haza kéne mennem... De annyira nem akarok haza menni...

- Én nem küldelek el ha nem akarsz elmenni. Örülök, hogy itt vagy!

- Komolyan? - kérdeztem meglepetten, de ott, belül boldog voltam.

- Komolyan! - bólintottam.

- Örülök, hogy itt vagyok! - simogattam meg borostás arcát. - Annyira furcsa, hogy ennyire kötődök hozzád...

- Kötődsz? – ölelt magához.

- Igen... - fúrtam a fejem a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát.

- Én is hozzád! Nem tudom miért, de a jelenléted megnyugtat, és boldoggá tesz.

- Talán mert én vagyok a szikla, és te vagy a tenger. Én mindig itt vagyok, bárhol is legyél.

- Ez szép hasonlat!

- Nem az én érdemem. Ezt pár éve hallottam. - a fejem a szívénél volt, így hallottam annak ütemes dobogását, ami az addigi legszebb dallam volt a füleimnek.

- Em... - súgta halkan.

- Tessék? - kérdeztem ugyan olyan halkan.

- Csak kíváncsi voltam alszol-e...

- Nem, csak hallgatom a szívverésed. - pirultam el.

- És tetszik?

- Nagyon! - mosolyogtam, és megpusziltam a mellkasát, mire ő felkapott, és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Tom... - suttogtam mosolyogva.

- Olyan szép! - indult el vele, a szobája felé. Nem ellenkeztem, csak átkaroltam a nyakát és megpusziltam az arcát.

- Nem teszek semmi olyat! - ült az ágyára, engem pedig továbbra is az ölében ültem.

- Nem is feltételeztem volna rólad! - simítottam arrébb a haját, és megpusziltam az arcát.

- Ez olyan aranyos! - pusziltam meg. - Édes az illatod...

- Ne mondj ilyet! Zavarba hozol...

- Egy férfi imádja ha a barátnője zavarban van.

- Barátnője? - vontam fel a szemöldököm.

- Szeretném, ha az lennél! - fogta meg a kezemet. - Nagyon szeretném!

- De miért? - teljesen összezavarodtam. Mikor kiderült, hogy Misaki miért is szakított velem, azt gondoltam, én csak egy pótlék lehetek a férfiak szemében, de ahogy akkor Tom ránézett valahogy tudtam, hogy ez köztünk egész más...

- Mert kedvellek, és mert szeretnélek jobban megismerni... - figyelte a kezünket. Azt hiszem zavarban volt. - Ez kicsit bonyolult... Nem igazán tudom, hogy miért érzek így, de így érzek és pont. Ezzel nem tudok mit csinálni! - nézett mélyen a szemeibe. - És nem is akarok...

- A szívemre kell hallgatnom Tom...

- És, mit mond? - láttam rajta, hogy elszomorodik, én pedig csak tovább mosolyogtam.

- Azt, hogy melletted a helyem... - súgtam a fülébe halkan.

- Annyira köszönöm! - húzott teljesen magához, és én is átöleltem.

- Én köszönöm! De, mielőtt teljesen hivatalos lenne, meg kell tennem még valamit.

- Beszélned kell azzal a Matt gyerekkel, igaz? - bár a hangszíne nyugodt és egyenletes volt, láttam, hogy nem igazán örül a dolognak.

- Szemétség lenne, ha reménykedni hagynám mialatt én már kapcsolatban élek.

- Ez kedves dolog tőled. Ugye tudod?

- Én inkább természetesnek mondanám. - hajtottam a vállára a fejem. - Mennyi az idő?

- Fél 12. - nézett az órájára. - Fáradt vagy?

- Kicsit... - hunytam le a szemeimet.

- Akkor pihenj egy kicsit! - kezdte simogatni a hátam, ami csak még álmosabbá tett.

- Csak egy kicsit... - motyogtam, és lassan álomba szenderültem.

***

Hajnalodott mikor felébredtem. A nap sugarai éppen-éppen besütöttek a szoba nagy ablakán ezzel bántva a szemeimet, így hamar visszacsuktam őket, és visszadőlve a párnára, vettem egy mély levegőt.

A pilláim azonnal felpattantak, az agyam pedig azonnal pörögni kezdett egész addig, míg a kissé lelassult agyam, újra emlékezett a tegnapra. Az ajkaimra széles mosoly húzódott, és szorosabban húztam magamra a takarót. Tom mámoros illata bejárta a tüdőmet, és megmelengette a szívemet. Mikor végül úgy gondoltam kellő képen teleszívtam magam vele, lassan felültem. A szoba ugyan olyan volt, mint tegnap este, azt leszámítva, hogy én az ágyban feküdtem, és Tom nem volt sehol.

Lassan feltápászkodtam, és elindultam megkeresni őt. Kicsit bolyongtam az emeleten, mire megtaláltam az egyik szobában. Szétterülve feküdt az ágyon, ütemesen szuszogva. A látvány annyira édes volt, hogy akaratlan is, de újra mosolyra húzódott a szám. A lábaim szinte önálló életre keltek, s elindultam az ágy felé. Halkan, és óvatosan Tom mellé feküdtem és óvatosan magamra húzva a takarót, ismét elaludtam.

***

- Em... - hallottam az ismerős, kellemesen mély hangot.

- Szia! - köszöntem álmoskás hangon. - Mennyi az idő?

- 9 óra.

- Akkor már nem szambázok be a suliba. Feltéve, ha nem zavarok...

- Ki butus! Már miért zavarnál? - ölelt magához.

- Nem tudom... Talán mert dolgotok van.

- Szerda van. Ma csak Bill énekelget. Nekem nincs semmi dolgok a kutyasétáltatáson kívül. De csak délután viszem el őket. Olyankor több kint a kutya, és tudnak más kutyákkal is játszani.

- Ez aranyos!

- Nem mindig! Egyszer, majdnem verekedtek…

- Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem.

- Hát igen... De hála égnek nem lett semmi baj. - puszilta meg a homlokom.

- Ezt miért kaptam?

- Mert hihetetlenül cukin aludtál! - vigyorgott, mire én az ajkaihoz hajoltam, és megcsókoltam.

- Elképesztő aranyosan tudsz aludni! - néztem mélyen a szemeibe.

- Miért, máskor nem vagyok eszméletlen aranyos? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem, máskor egoista vagy! - nevettem.

- Te is lehetnél az! - simította meg az oldalamat.

- Talán majd egyszer... - ültem fel, mert az érintése váratlanul ért, és túl közel jutott az intim szférámhoz.

- Remélem! - csókolt meg, és a hátamra fektetett.

- Tom... - mondtam egész halkan.

- Shh... - tette a mutató ujját az ajkaimra. - Nem foglak bántani! - csókolt tovább, és a kezei elkezdték bejárni a testem. Ám mikor a szoknyám alá akart nyúlni, egyből tökön rúgtam, és lelöktem magamról. - Em... - szólt fájdalmasan.

- Köcsög perverz! - szaladtam ki a házból. Még csak hátra sem néztem...

End of the dream - 8. rész

Hali-hali!

   Hmm... Most kezdhetnék magyarázkodni, de az már nem annyira az én stílusom. Vagy mégis...Sajnos eljött az életemnek egy olyan szakasza ahol a rendszerezésben nem kerülhet a blog (és általában az írás) az első helyre... Pedig szeretném! Nagyon szeretném! Valójában a részt már januárban elkezdtem írni, de csak most jutottam ide, hogy befejezzem... Ez mondjuk a hosszá is meglátszik egy kicsit... Minden esetre jó olvasást, és remélem, hogy tetszeni fog! ;) Puszi! ^^

8. rész – Tudat alatt…

- Ma is Tommal leszel délután? - kérdezte Matt fancsali arccal.

- Igen! - sóhajtottam. - De ez puszta munka kapcsolat! Megkértek rá, én meg teljesítem. Bill rendes és szereti a nővéremet, ezért nem akarok vele szemétkedni.

- Értem én! - bólintott miközben a kezeimet fogta.

- De holnap egész délután a tiéd leszek! - léptem hozzá közelebb és megöleltem. Bár ez meglepte őt, és mi tagadás engem is, azért megölelt. Óvatosan, de megölelt. Ám az idilli pillanat nem tarthatott sokáig, ugyanis megszólalt az ismerős duda.

- Legyél jó! - simogatta meg óvatosan a fejemet. - Holnap találkozunk! - adott puszit az arcomra.

- Rendben, szia! - pusziltam meg én is majd beszálltam az autóba. - Szervusz Tom!

- Szia! Ejha! Nem semmi szerelésed van! - vigyorgott és beindította a motort.

- Köszi! - kapcsoltam be a biztonsági övet.

- Elég morcos a hangulatod. - Milyen kiváló meglátás!

- Csak egy kicsit fáradt és frusztrált vagyok. - sóhajtottam. - A suli váltás megvisel egy cseppet.

- Ezért örülök, hogy mi a középiskola végén már magántanulók voltunk.

- Hát persze! - forgattam a szemeimet. - A nagy Tokio Hotel tagjainak magántanár jár!

- Hé! - szólt rám. - Mi megdolgoztunk a sikerért! Az, hogy magántanár tanított minket egy másik dolog! Így mindenkinek könnyebb volt. Főleg a régi tanárainknak és a régi osztálytársainknak.

- Bocsi! - sütöttem le a szemeimet majd elkezdtem kifelé bámulni. Nem akartam megbántani Tomot, vagy hasonló, ez mégis sikerült. És... és... egy rohadéknak éreztem magam utána. - Izé... - szólaltam meg halkan.

- Tessék? - kérdezte némi meglepettséggel a hangjában.

- Sajnálom... Nem kellett volna ilyet mondanom, hiszen szinte semmit nem tudok rólatok!

- Jaj, Em! - szólt mosolyogva, és egy pillanatra rám nézett. - Ne már, hogy ezért lettél hirtelen ilyen búval bélelt!

- Ööö... de! - bólintotta, s bár igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon a meglepettség, de a hangommal nem tudtam mit kezdeni!

- Igen, tudom, hogy túlreagálom a dolgokat és ezért bocsánatot is szeretnék kérni! - na, akkor történt meg először, hogy tátott szájjal bámultam Tom Kaulitzot. S mily meglepő, először mozdult meg bennem az a valami! A gyomrom görcsbe ugrott és zavartan kaptam el a fejem. Nem akartam, hogy lássa a zavaromat!

- Semmi baj! - motyogtam halkan. Nem válaszolt, csak leállította a motort és kiszállt.

A mozdulataim kicsit furcsára sikeredtek, de végül én is kikászálódtam az autóból, és elindultam befelé. Az ajtó előtt ácsorogva vártam, hogy Tom elszívja a cigijét, mikor hirtelen felém nyújtotta a dobozt.

- Kérsz? - a hangja annyira barátságos és kedves volt, én pedig már nyúltam is volna érte, de az a kis hang megszólalt a fejemben.

- Köszi, nem! - ráztam a fejem mosolyogva.

- Nem próbáltad még, igaz? - visszamosolygott rám, nekem pedig teljesen végem volt! Bár jobban az önérzetem tehetett a dologról.

- Ezt miből gondolod? - kérdeztem kissé feldúltan.

- Csak tippeltem! - vonta meg a vállát, majd elnyomta a csikket, és már a következőt gyújtotta meg. - Nem lesz baj! - lassan, tagoltan mondta a szavakat, én pedig hittem neki.

Szívott pár slukkot, majd átnyújtotta nekem az égő cigarettát. Óvatosan megfogtam a szűrő résznél és Tomra néztem. Nem nevetett ki, csak halványan elmosolyodott.

- Szívj bele, majd vegyél levegőt a szádon át, hogy letüdőzd, aztán lassan fújd ki a füstöt. - kicsit furán nézhettem, mert gyorsan hozzátette. - Egyszerűbb megcsinálni, mint elmondani!

- Oké... - sóhajtottam majd úgy tettem, ahogy mondott. Úgy gondoltam majd biztos köhögő rohamot kapok, de semmi ilyen nem történt! Talán hármat szívhattam bele, aztán visszaadtam Tomnak. Először nem tudtam, hogy mit kéne éreznem, de pár másodpercen belül elkapott valami bódultság. A fejemet egy kicsit nehéznek éreztem, és egy nagyon picit szédültem is, de az egész testem olyan könnyű volt, hogy a kellemetlenségeket észre sem vettem.

- Na, milyen? - kérdezte kíváncsian.

- Jó! - mosolyogtam. A nikotinlöket kezdett elmúlni, de nem bántam. Kicsit, eléggé furcsa volt az-az állapot.

Tom elnyomta a cigit, majd elindult befelé én pedig követtem. Vagyis követni akartam, de megbotlottam és majdnem elzuhantam, de a gitáros elkapta a derekamat, és magához húzott. Egy kisebb infarktus után végül leesett, hogy mi van, és azt hiszem ő is akkor jött rá, mert elhúzódott tőlem, és én is ezt tettem.

- Izé... Köszi! - erőltettem ki magamból.

- Ugyan, semmiség! - zárta rövidre és elindult a zeneszoba, vagy mi felé. Pár másodperc múlva követtem őt. Teljesen össze voltam zavarodva, rajta viszont semmi sem látszott! És azt hiszem ez zavart a legjobban, bár a dolognak semmi realitásalapja nem volt! Nem tartottam elképzelhetőnek, hogy a híres Tom Kaulitz egy olyan átlagos, szürke kisegér lányba szeretne bele, mint amilyen én voltam...

- Jutottál valamire? - zökkentett ki az eszmefutatásból.

- Azt hiszem... - leültem a zongorához és játszani kezdtem. A gondolataim egyből kitisztultak, elmúlt a remegés és a szédülésnek is végkép búcsút inthettem.

- Ez egyszerűen...

- Borzalmas? - vágtam közbe némi mosollyal az arcomon.

- Igen... Vagyis nem! - makogta nem épp meggyőzően. - Ez eszméletlenül jó!

- Most viccelsz, igaz? - vontam föl a szemöldökömet.

- Nem! - rázta meg a fejét határozottan.

- Örülök, hogy tetszik! - fordultam vissza a zongorához.

- Szerintem Bill is imádni fogja! - tette a vállamra a kezét, amitől kicsit összerezzentem. - Megtanítod nekem?

- Aha! - bólintottam és arrébb húzódtam, hogy le tudjon ülni mellém.

Bevallom, a teste közelsége, és az illata kicsit megszédített, de az, hogy zongorázhattam megnyugtatott.

Talán negyed óra telhetett el, mikor Tom már egyedül játszotta a „szerzeményemet”. - Nagyon gyorsan tanulsz! - közöltem kissé megdöbbenve.

- Köszi! - mosolyodott el.

- Mondjuk, akinek ilyen zongorázásra teremtett kezei vannak, attól ez el is várható! - szemléltem a kézfejét.

- Ilyet se hallottam még, de köszönöm! Tudod egy jó tanár mellett könnyű tanulni!

- Azért, gondolom nem most kezdted! - mosolyogtam kedvesen.

- Maradjunk annyiban, hogy egy ideje már tudok zongorázni!

- Tudom hány éves vagy! - forgattam a szemeimet bohókásan.

- Tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni egy hölgytől, de hány éves vagy? - muszáj voltam elnevetni magam, de csak halkan.

- Ebben a korban még szabad! Augusztus végén leszek 18.

- Tényleg? - látszott rajta, hogy eléggé meglepte a dolog. - Bocsi, hogy ezt mondom, de nem nézel ki ennyinek!

- Ezt most bóknak veszem és megköszönöm! - kezdtem el megint nevetni.

- Egy biztos, a barátod biztos sokat bókol neked!

- Egy, Matt csak egy barát-barát. Kettő, ezt miből gondolod? - hirtelen nem tudtam hová tenni ezeket a megállapításokat.

- Egy, pedig nagyon úgy tűnik. Kettő, mert látom, hogy néz rád! - valami furcsa kettősség bújt meg a hangjában.

- Miért, hogy néz rám? - kérdeztem, remélve, hogy valami értelmes választ kapok.

- Hmm... - gondolkozott el. - Nem akarom lelőni a poént, de eléggé úgy tűnik, hogy szerelmes beléd!

- Az ki van zárva! - ráztam meg a fejemet.

- Miért lenne? - komolyan, úgy nézett rám mintha legalábbis a Napot tartottam volna a kezemben.

- Aranyos, hogy önbizalmat próbálsz adni nekem, de azért lássuk be, Matti és én egész más osztályban mozgunk egy tízes skálán! - láttam, hogy mondani akart még valamit, de a telefonom monoton csöngése, belé fojtotta a szót. - Bocsi! - néztem rá bűnbánóan, majd felpattantam, és kicsit arrébb állva beleszóltam a kis készülékbe. - Halló!

- Em, te merre jársz? - amint meghallottam a kicsit akcentusos, lágyan csengő női hangot, rögtön fülig érő mosoly húzódott az arcomra.

- Kimiko néni! Miért erőlteted az angolt? - kérdeztem mosolyogva. Tudtam, hogy a nénikém kissé hadilábon áll a nyelvvel.

- Ha már egyszer Amerikában vagyok, akkor hagy gyakoroljak már egy kicsit!

- Mi? - döbbentem le.

- Itt vagyok nálatok. - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Negyed óra, és otthon vagyok! - tettem le, és a táskám után nyúltam. - Most mennem kell!

- Hazaviszlek! - állt fel és rögtön utánam jött. - Ha nem vagyok indiszkrét, ki volt az?

- A nénikém! Itt van L.A.-ben!

- Értem! - bólintott.

- Bocsi, csak be vagyok zsongva! - tűrtem hátra a hajam.

- Ugyan! - legyintett és beindította a motort. - Gondolom elég jó a kapcsolatotok.

- Igen, az! Jobb mint a szüleimmel és Yamadával.

- Ez érdeke... Mármint, hogy nem különösebben jó a kapcsolatod velük.

- Igazság szerint régen jó volt, de mikor japánban éltünk, valahogy eltávolodtunk egymástól. Azt hiszem a legjobb megfogalmazás, hogy szocializálódtunk az ottani viszonyokhoz. És ez az egy év még kevés volt a változásra.

- Ahogy értem, a nénikéd japánban él.

- Igen! Egy kiadónál dolgozik mint szerkesztő, és Tokióban él. Mikor még Japánban éltünk, a szüneteket szinte mindig nála töltöttem. Nagyon buli volt!

- Azt elhiszem! Tokió remek hely! Hihetetlen élet van ott!

- Remélem egyszer oda költözhetek! Oké, azért elég sok hátulütője van a dolognak, de valahogy vonzz az-az élet ami ott van! - hadartam.

- Én nem költöznék oda, de szívesen visszamennék! Nagyon élveztem mikor ott voltunk! - állította le az autót.

- Meg is jöttünk? - lepődtem meg.

- Jól elbeszélgettük az utat! - nem tudom szándékosan csinálta-e, de elkezdte mozgatni a karikát az ajkában amit egyszerűen nem tudtam nem megbámulni! Valami hihetetlen erotikusság volt azokban a mozdulatokban. Még mindig abban a fél révületi állapotban tengődtem, így elég lassan fogtam fel csak a dolgokat. Tom lassan az ajkaimhoz hajolt és... és megcsókolt... Nem csuktam le a szemem, ahhoz túlságosan le voltam döbbenve. Az egész talán 10-15 másodpercig tarthatott, de nekem sokkal, de sokkal hosszabb időnek tűnt.

Mikor végül elhajolt tőlem, úgy pattantam ki a kocsiból, mintha megégettek volna.

- Köszi a fuvart! - hadartam gyorsan. Már épp csuktam volna be az ajtót, mikor Tom még utánam szólt.

- Aludj jól, Em! - az arcom lángolt, mikor becsaptam magam mögött az ajtót és gyors léptekkel elindultam befelé. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a történteket. Tom megcsókolt, és ez a valóság volt! Azt hiszem kissé sokkot kaptam.

Mikor beléptem a házba, halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd ledobtam a táskám, és vettem egy mély lélegzetet.

- Csak nem megzavartam valamit? - lépett ki a nappaliból Kimiko.

- Nénikém! - ugrottam a nyakába boldogan.

- Nyugalom Emi! - nevetett és megölelt. - Ejha, milyen csinos itt valaki! - nézett végig rajtam. Megszokás volt nálunk, hogy otthon is angolul beszéltünk. Nem tudom miért, egyszerűen csak így alakult a dolog, viszont akkor japánul folyt a társalgás, ami eléggé meglepő volt, de tetszett!

- Izé... Köszi! - fordítottam el a fejem zavartan. Egyből eszembe jutott, hogy Tom is megdícrért, és ettől még jobban zavarba jöttem.

- Gyere, apádéknak már minden bajuk van, hogy nem mondtam el a hirtelen látogatásom okát. - indult vissza a nappaliba.

- Arra én is kíváncsi vagyok! - siettem utána. - Sziasztok! - köszöntem a többieknek (igen, Yamasda is otthon volt!), majd leültem az egyik fotelbe.

- Nos, Kimiko, elmondod végre miért jöttél? - apa hangja már eléggé idegesen csengett. A húga igen könnyen fel tudta őt húzni.

- Ha már ilyen szépen kéred, igen! - válaszolta ironikusan a nénikém mire én halkan nevettem, anya pedig csúnyán nézett rám, de ez semmilyen állóvizet nem kavart fel bennem. - Férjhez megyek!

Na, ez volt az a kijelentés amire senki nem számított. Yamada keze megállt a levegőben ahogy dobolt a karfán, apának kikerekedtek a szemei, anya pedig nem vett levegőt. Apának úgy kellett legyezgetnie, nehogy elájuljon. Én pedig... Én pedig úgy vigyorogta, hogy azt hittem örökre úgy maradok.

- Ez annyira jó! Gratulálok! - öleltem át Kimikot.

- Látjátok, Emi legalább örül! - nézett kritikusan anyáékra.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is férjhez mész. - közölte Yamada hűvösen.

- Én se! - rázta a fejét a nénikém. - De mikor megismertem Alphonset teljesen megváltozott minden. - az a mosoly, ami akkor kiült a nénikém arcára, felejthetetlen volt!

- Európai? - döbbent meg Yamada.

- Igen! - bólintott Kimiko. - Egész pontosan francia.

- És, hogy találkoztatok? - érdeklődött anya.

- A főnököm Franciaországba utazott egy megbeszélésre. A lényeg annyi, hogy pár szerkesztőt, köztük engem is, magával vitt, hogy megnézzük ott miként folynak ott a dolgok. És a kiadónál futottunk össze, szó szerint. Én elestem, ő pedig szétszórta a kéziratát, és minden áron bocsánatot akart kérni, pedig én okoztam neki nagyobb problémát. Végül is miután összeszedtük a kéziratot, leültünk beszélgetni. És a dolgok jöttek maguktól. - fejezte be a nénikém. Bevallom, nagyon romantikusnak tartottam a dolgot, de a családom nos, azt hiszem soha nem fognak megváltozni.

- És ez mikor is történt? - kérdezte apa gyanakodva.

- 2 hónapja. - válaszolta könnyedén a nénikém.

- Ez túl gyors! - ingatta rosszallóan a fejét anya. - Mikor mi...

- Egy, az egész más szituáció volt. Kettő, ez az én életem. Azt hittem, mivel ti vagytok a családom örülni fogtok! - állt fel Kimiko és az emeleti vendégszobába indult, én pedig utána.

- Emiri! - szólt rám szigorúan apa.

- Teljes nyugalommal megbüntethetsz, egy hét múlva úgyis elhúzok innen! - szóltam vissza neki és tovább indultam. Fél füllel még hallottam ahogy apa őrjöng:

- A lányod teljesen kikészít! Nem elég, hogy éjjel-nappal dolgozok, de még egy kamasz kiborulásait is el kell viselnem. Én ezt nem bírom! - pár pillanattal később csapódott az ajtó, aztán csend!

Ahogy a vendégszoba ajtajához értem halk beszélgetést hallottam, úgyhogy vártam. A kiszűrődő hangfoszlányok közül egyet sem tudtam hová tenni. Csak a nénikém hanglejtéséből tudtam megállapítani, hogy boldog. Mikor végül elhallgattak a hangok, kopogtam és beléptem a szobába.

- Anyád nagyon kiakadt, igaz? - kérdezte könnyedén, az ágyon ülve.

- Eléggé! - csuktam be magam mögött az ajtót, és mellé ültem.

- Persze, hogy tudom, és köszönöm! - ölelt meg.

- Lehet egy kérdésem? - kíváncsiskodtam.

- Kettő is! - mosolygott továbbra is.

- Vannak még részletek, igaz?

- Vártam mikor kérdezed meg! - láttam a szemében a csillogást. - Ugye segítettem neki összeszedni a kéziratot, aztán meghívott egy kávéra, hogy kiengeszteljen. Szabadkoztam, hogy nem kell, de ő erősködött. Elmentünk egy hangulatos kis kávézóba, és ott beszélgettünk. Ez olyan délután kettő fele történt, és este nyolckor mikor a kávézó bezárt, elhívott vacsorázni, egy olyan helyre ahonnan lehetett látni az Eiffel tornyot. Gyönyörű volt! Kiderült róla, hogy harmincnyolc éves, és van egy tizenhároméves kislánya, akit egyedül nevel ugyanis a felesége meghalt hat éve. - láttam, hogy ez őt is érzékenyen érinti, úgyhogy gyorsan témát váltottam.

- És ő is szerkesztő mint te?

- Nem! Ő író.

- Komoly? - döbbentem meg.

- Igen! És pont ennyire meglepett volt mikor mondtam, hogy én szerkesztő vagyok. Azt mondta, még soha nem találkozott olyan szerkesztővel mint én. Állítása szerint akikkel eddig találkozott, azok mind idegbetegek voltak. - nevetett, és nekem is nevetnem kellett.

- Ez kedves! És milyen a lánya?

- Marie? Kedves. Nagyon szereti a japán kultúrát, az animéket meg pláne, úgyhogy teljesen be van zsongva, hogy nyáron Hokkaidóra fogunk utazni.

- Ez annyira romantikus! Mármint ahogy egymásra találtatok. És mikor lesz az esküvő?

- Október közepén.

- Vajon miért? - forgattam a szemeimet mosolyogva. A nénikém sokszor mondta, hogy mennyire szeretne őszi esküvőt, a gyönyörű vörös, barna, és narancssárga levelekkel a háttérben.

- Gondolom tudod. Na, most te mesélj! Merre jártál?

- Ööö... - birizgáltam a hajamat. - Yamada barátjának a bátyjával voltam. Mármint nem úgy! Csak segítettem neki.

- Emi, nyugi! Gondoltam, hogy nem úgy voltál vele! Na és, milyen a srác?

- Híres. - böktem ki. - Yamada nem mesélte?

- Szerinted? - forgatta a szemeit mosolyogva, mire én nevettem.

- Jó, igaz! Yamada Bill Kaulitzzal jár, a Tokio Hotel énekesével.

- Ismerem őket, hallomásból.

- Na, én meg Bill bátyjával, Tommal voltam, pontosabban neki segítettem, zenei alapot kreálni. Bevallom, nekem egy kicsit fura ez-az egész... Főleg mivel ma, megcsókolt... - pirultam el.

- Komolyan?

- Szerinted viccelnék az ilyenekkel?

- Nem! - rázta meg a fejét, óvatos mosollyal az ajkain.

- Ez nagyon nem mosolygós dolog! Misakival soha nem csókolóztunk, és ezt még Mattnek se hagytam!

- Ácsi-ácsi! - fogta meg a vállaimat. - Ki az a Matt?

- Matthew Brouwn... Az egyik osztálytársam, ami valójában tetszik nekem, meg én is neki, és holnap délután elmegyünk a planetáriumba, meg a partra, sétálni. De így nem mehetek!

- Már miért ne mehetnél?

- Mert ma Tom megcsókolt!

- Te provokáltad ki? - nem tudom mire akart a nénikém kilyukadni, de gondoltam: egy életem, egy halálom, válaszoltam.

- Nem, vagyis nem tudom... Ez a ruha elég provokatív...

- És ki miatt vetted ezt fel ma?

- Azt hiszem Matt miatt... - túrtam zavartan a hajamba.

- Biztos miatta?

- I... - megakadtam. Az agyam azt skandálta, hogy igen, de a szívem a nem felé húzott. - Fogalmam sincs... - nyögtem ki.

- Bejöhetek? - kopogott Yamada.

- Gyere! - szóltam vissza.

- Bocsi, hogy zavarok, de Tom téged keres.

- Mi van? - döbbentem meg.

- Felhívott, hogy veled akar beszélni. - nyújtotta felém a telefonját.

- Kösz! - vettem el.

- Majd hozd le! - lépett ki a szobából.

- Szia Tom! - szóltam bele pár hezitálással teli pillanat után.

- Figyelj Em! - ahogy meghallottam, hogy Emnek szólított, görcsbe ugrott a gyomrom. - Nem akartalak letámadni a kocsiban, de nem tudom mi lelt! Egyszerűen elvesztettem a fejem. Megértem ha most utálsz! Csak bocsánatot szerettem volna kérni!

- Nem utállak! - böktem ki, mikor végre észhez tértem. - És nem haragszom!

- Köszönöm! - hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ettől nekem is mosolyognom kellett.

- Szívesen!

- Izé... Még azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved találkozni velem csütörtökön.

- A csütörtök, nekem jó! - válaszoltam, mikor Kimiko néni hevesen bólogatni kezdett.

- Akkor a szokásos időpontban a sulid előtt?

- Tudnál jönni fél egyre? Csütörtökön előbb végzek.

- Csütörtök fél egy! Ott találkozunk!

- Rendben! Addig is szia!

- Szia! Vigyázz magadra!

- Igyekszem! - vártam pár másodpercet, majd letettem a telefont. - Én egy hatalmas hülye vagyok!

- Nem vagy hülye! Csak bele vagy zúgva egy fiúba.

- Az majdnem ugyan az! - erősködtem.

- Ó, a kamaszszerelem! - ábrándozott a nénikém.

- Nem vagy vicces!

- Nem is az a célom!

- Akkor mi? Egyáltalán miért bólogattál?

- Gondolod ha nem bólogatok akkor nem mondasz igent?

- Lehet... - gondolkodtam el.

- Figyelj Emi! Nem azért mondtál neki igent, mert én bólogattam, hanem mert szeretnél vele találkozni. Ez teljesen normális dolog! Ezért nem kéne marcangolnod magad! Anyád se tette ezt.

- Hogy jön ide anya? - kerekedtek el a szemeim.

- Aha, szóval nem tudjátok! - bólintott Kimiko. - Bár meg is értem Anyádat, hogy ezzel nem dicsekszik.

- Mond már el! - erősködtem. - Tudni akarom!

- Ezt nem nekem kell elmondanom! Anyátok döntése, hogy elmondja-e!

- Szerinted nekem bármit is elmondanának?

- Emiri, biztos tudni akarod?

- Nem igazán, de nincs más választásom... Ahhoz, hogy új életet kezdjek New York-ban, muszáj lezárnom az elvarratlan szálakat!

- Négy év van közted, és Yamada között. Igaz?

- Igen! - bólintottam. - De ez miért fontos?

- Mert nem Akihiko (bármennyire furcsa, de ez férfi név) volt anyád első férje.

- Hogy mi? - teljesen összezavarodtam. Az mégis, hogy lehet? És mi köze van az egészhez, a köztünk lévő korkülönbségnek? Válaszokat akartam, de azokat csak az idő adhatta meg.

- Jól hallottad! A nővérem első férjét Samnek hívták. Alig múlt 19 mikor egy fesztiválon találkoztak, és mire észbe kaptunk, ők már az esküvőt tervezték. Boldogok voltak, és a szüleinknek csak ez számított. Az első pár év teljesen idillikusan telt. Még nem akartak gyereket, de sokszor beszéltek a családalapításról. Addig-addig míg a nővéred meg nem fogant. Édesanyád többször is sírva hívott fel, hogy ő mennyire elszúrta az életét, és hasonlók. Én mindig mondtam neki, hogy ez nem igaz, és gondolja át, de nem hallgatott rám. Mikor Yamada megszületett, azt hittem rendeződjenek a dolgok, de tévedtem! Sam a munkája miatt gyakran elutazott, a nővérem viszont ezt nem viselte valami jól. És elkezdett férfiakkal találkozgatni. Először nem komolyan, de később már egész hétvégéket töltött, az épp aktuális barátjával. Olyankor pedig ránk hagyta Yamadát, aki akkor olyan 2 és fél éves lehetett. Aztán egyszer csak találkozott egy férfival...

- Kivel? - szóltam közbe.

- A nevét soha nem árulta el... Talán mert félt... A lényeg, hogy vele többet volt mint addig bárki mással. Már szinte élettársi kapcsolatban éltek, mikor anyád terhes lett. És itt kezdődtek az igazi problémák! Mivel Akihiko gyanította, hogy anyád megcsalja, megszakította vele a testi kapcsolatot, így mikor terhes lett, bukott minden.

- De, hogy derült ki?

- A nővérem elől hagyta a tesztet... Akihiko válni akart, anyád pedig könyörgött neki, hogy ne, de akkor már késő volt... Igazság szerint anyád nem tudom miért a pillanatnyi pasiját etette be azzal, hogy tőle terhes, és miért nem ment vissza az apádhoz...

- Micsoda? - kiáltottam. - Ezt nem mondhatod komolyan! Ez egy vicc! Egy pocsék vicc!

- Nem Emi! Sajnos ez nem vicc...

- Hazudsz! - kiabáltam , könnyes szemmel és felkapva Yamada telefonját, kirohantam a szobából, egyenesen át az enyémbe, ahol is kulcsra zártam az ajtót. A könnyeim végigszántottak az arcomon, a gondolatok pedig kavarogtak a fejemben. Képtelen voltam felfogni, a dolgot, hogy a férfi, aki éveken keresztül nevel, mégsem az apám... Végső elkeseredettségemben, felkaptam Yamada telefonját, és tárcsáztam az utolsó számot. A telefon hosszasan kicsöngött, én pedig már azt hittem senki nem veszi fel, mikor egy meglepett hang szólt bele a telefonba:

- Halló?

- Tom, Emiri vagyok... Kéne egy kis segítség...

Help me!!!

Hali-hali! :)

Most nem részt hoztam, de már az is kész van, és a hétvégén megkapjátok! ;)

Addig viszont szeretnék egy kis segítséget kérni! ^^

Van a PENNY-ben ez a matricás dolog, és abban szeretnék segítséget kérni, hogy ha valakinek van olyan ami-t elcserélne akkor legyen szíves megírni, hogy hányas számú, és, hogy melyiket szeretné! :)

Előre is köszi! ;)

Puszillak titeket, és a rész hamarosan jön! ;) ♥

Novella: Phantomrider-től :)

Hali-hali! :)

Először is szeretnék nektek Boldog Új Évet Kívánni! :D 

Most egy nagyon-nagyon-nagyon kedves barátnőm novelláját hoztam nektek amit nekem írt! :) Ezúton is szeretném megköszönni.! :) Jó, olvasást kívánok hozzá, és remélem nektek is annyira tetszik majd mint nekem! A rész meg majd érkezik valamikor. (Ne kérdezzétek mikor!) Addig is, puszi! ;) ♥

Phantomrider - A fájdalom ára

Nem is értem miért teszem ezt meg újra, és újra…- Húztam magam alá a lábaimat, a hideg homokon. Hiszen ő nem köszöni meg soha. Mégis hajt valami, hogy újra és újra visszajöjjek. Hamarosan itt lesznek, igen újra meg kötöznek, és újra fájdalmat fognak nekem okozni. Pedig a múltkori hegek, még be sem gyógyultak teljesen. Újra körülállják azt az öreg fát, a park túlsó végében, mint kiéhezett kutyák a húst. Tartozni akartam valahová, hát megkaptam. És ha azt akarom, hogy kedveljenek, még egy párszor ki kell állnom ezt. A bandában én vagyok az első lány, ezért velem különösen kegyetlenek. Be akarják bizonyítani, még azelőtt meghalok, hogy véget érne a beavatás. Én meg persze azt akarom bebizonyítani nekik, hogy vagyok olyan kemény, mint a banda többi köcsög, drogos faszkalapja. Először is ott van Dave, az a mocskos homokláda, aki már az elején elvette a karórámat..Aztán az a Mike vagy, hogy hívják, ő talán a legnagyobb köcsög mind között. És persze el ne felejtsem Luke- ot is, akinek azért adták ezt a nevet mert már ötször tört be a helyi italboltba, és egyszer sem kapták el. Még van egy tag akit nem igazán ismerek, de szerintem az is valami homokos part lehet, a kinézete alapján. Állítólag a bandavezér ikertestvére, de én ezt nem voltam hajlandó elhinni. Még csak keménynek sem mondható, öklendezve nézi végig ahogy Tom minden alkalommal belém vág a késével.. igen. Tom a vezér, a főúr, senki sem mer vele szembe szállni. Ő maga a megtestesült tökéletesség. Legalábbis mindenki ezt mondja. Dave is csak neki udvarol, persze Tom állítólagos ikrét is tologatja, hallottam, mikor sírva könyörgött Tomnak, hogy ne tegye ezt vele, mert már lassan ülni sem tud. Ez milyen szánalmas… Persze engem is próbáltak bevenni a mókába, de Tom nem hagyta, azt mondta, ez lesz az utolsó fázis. A fájdalmat még elviselem, de ez? Ez megalázó. Ha csak rágondolok, rögvest rosszul vagyok. – Még jobban magam alá húztam a lábaimat. – Öt óra körül lehet. Talán. Még csak most kezd kelni a nap, és hamarosan eljönnek értem. Hamarosan elkezdődik az újabb fájdalmas reggel. Nem is kellett már sokat várnom hamarosan megjelent a banda, kötelekkel, és a késsel.

- Dave kötözd meg! – Adtam ki az utasítást Tom, miközben én felálltam, és felkészültem a kötél érintésére. - Hát újra itt vagy kislány. Nem unod még?- Lihegte a fülembe Dave, miközben összekötözte a két csuklómat. - Kíváncsi vagyok, meddig bírod még. – Lépett elém Tom. – Nézz rám, ha hozzád beszélek..- Emelte fel az államat. – Így már jobb… Na csak nem félsz? - Tőled? Soha. – Fordítottam el a fejemet. - Na majd meglátjuk. Luke! Hozzad! – Ezzel elindult a park felé, engem pedig Luke löködött előre. - Eljön az a nap, mikor én leszek a főnök, és akkor nem úszod meg ennyivel..- Suttogta az a féreg a fülembe, miközben egyre jobban nyomkodott előre. – Soha nem leszel te itt a főnök…- Vágtam vissza, és hátrafelé tökön rúgtam. – Főleg addig, még minden egyes alkalommal ugyanabba a hibába esel. – Vigyorogtam le rá. – Te szemét…-nyögte ki, miközben a földön fetrengett. Azonban hamarosan lehervadt az arcomról a mosoly, mert megjelent mellettünk Tom, aki (mint mindig) felrángatta Luke-ot a földről, és durván megütötte azért, mert ilyen töketlen. - Nem meg mondtam, hogy ezt ne csináld!- Ordított rám, de ezúttal nem pofozott fel, csak otthagyott, a még mindig fájdalmasan nyöszörgő Luke mellett. Nem vártam meg még összeszedi magát, elindultam Tom után. Nem félt attól, hogy megszököm, jól tudta mennyire szeretnék a csapat tagja lenni, még akkor is, ha ez fájdalommal jár. A park jó félórányi gyalogútra volt a parttól, lehetett volna kevesebb is, de meg kellett kerülnünk egy teljes városrészt, addig a helyig, ahol senki sem zavarhat minket. Aztán persze jött a szokásos tortúra. Háttal oda kellett állnom egy fához, majd a kezeimet hátra tenni, amiket ismét összekötöztek. – Na ki akar az első lenni?- Mutatta fel Tom a vékony pengéjű vadászkést. Ilyenkor persze nem válaszolt senki, pedig Tom meglátása szerint
megtiszteltetésnek vehetik, ha egyáltalán rákérdez, akar e valaki elsőnek vágni. Végül valószínűleg nem önszántából a szőke buzinak kinéző magas srác lépett előre. - Nocsak. Bill, hát felbátorodtál? – Nyomta a Tom a Bill nevű egyed kezébe a kést. - Én…nem..- Kezdte volna Bill, de Tom nem hagyta, hogy befejezze a mondatát. Leintette. Majd beállt mellém és a mellkasomig felhúzta a pólómat. A hasamon alig maradt ép bőrfelület, rengeteg vágás, és heg borította. Volt amelyik még csak most kezdett gyógyulni. – Na gyerünk Bill…Írd bele a nevedet. - Tessék?- döbbent le a srác, és láttam a szemében a rémületet.. - Azt mondtam vágd bele a nevedet!- ordított rá Tom. Bill óvatosan lépett közelebb hozzám, és leolvashattam a szájáról amint azt mondta: Sajnálom.. Aztán éreztem a hűvös penge érintését kicsivel a köldököm felett. Ahogy meghúzta a „B” betű első vonalát. Felordítottam volna, de tűrnöm kellett. Keménynek kellett maradnom. Nem néztem Billre, és ő sem nézett rám. Lassan elkészült az első betű, utána pedig hagyott nekem egy- két percet, hogy a fájdalom némileg alábbhagyhasson. – Folytasd! – Hallottam ismét Tom hangját. Ismét belém vágott a kés, ahogy az „i” is felkerült rám. Leírhatatlan volt a fájdalom, ahogy a kés mentén egyre több vércsepp tört utat magának, folyt le a köldökömbe, ahol összegyűlt, majd kis folyamként folytatja útját lefelé. – Jól csinálod Bill…- Suttogta a bandavezér. Az említett befejezte az írást, miután az utolsó „L” is a helyére került. – Elég volt. – Adta vissza a kést, majd hátrébb lépett tőlem. – Egy valamit azért kihagytál!- Szólt rá Tom, de nem várta meg míg Bill válaszolt, feltette maga az „I”-re a pontot. Szó szerint. A vonal fölött nem volt semmi, így odaszúrt, és meg is forgatta a kést. Ez mindennél nagyobb fájdalmat okozott nekem, de sikerült visszatartanom a hangokat, csak néhány könnycsepp jelezte , hogy ez nem kellemes. – Ki akarja még aláírni?- Kérdezett újra Tom, de erre sem válaszolt senki. – Gyáva banda!- Nézett körbe, majd hozzám fordult. – Akkor rajtam van a sor. – Luke! Oldozd el! – Már örültem, hogy talán elengednek, de persze most arccal a fa felé kötöttek vissza. – Hát persze..Már csak a hátamon van hely.. – Bill, tartsd a pólóját!- Adta ki az utasítást Tom, Bill pedig zokszó nélkül engedelmeskedett. Ahogy felhúzta a vékony anyagot a hátamról, észrevétlenül megsimogatott. Nem tudom miért, talán csak meg akart nyugtatni. De én fel voltam készülve a fájdalomra. Lehunytam a szemeimet, mert tudtam ez most minden eddiginél rosszabb lesz..Tom nem húzta az időt, a neve kezdőbetűjét nagyon lassan véste bele a bőrömbe, nekem pedig minden perc órának tűnt. Szerencsémre a „Tom” rövidebb mint a „Bill” így ez most nem tartott olyan sokáig. – Végeztünk. – Jelentette ki Tom, és egy mozdulattal levágta rólam a kötelet. Meg könnyebbülve egyenesedtem fel. A sebek minden mozdulatnál fájdalmasan húzódtak. De nem bántam. Ezt a kínzást is csendben eltűrtem, megmutatva nekik, hogy engem nem könnyű megtörni. Tom végignézett rajtam, és csak bólintott egyet. Hát igen nagyjából ez jelenti nála a dicséretet. – Megyünk!- intett a többieknek. Jól tudtam, hogy ez nem vonatkozik rám. Így nem követtem őket. – De aztán meglepetés ért. Tom hátrafordult, és ennyit mondott: Nem jössz? – Én??- Kérdeztem vissza meglepetten. – Igen te. Ennyi volt. Megmutattad, hogy képes vagy bármit eltűrni, csak azért, hogy a falkám tagja lehess. Közénk tartozol. Ahogy körbenéztem, már nem láttam senki arcán azt a megvetést, amit az elején. Mindenki ajka helyeslő mosolyra húzódott. – Amikor Tom látta, hogy kicsit tétovázom, odajött mellém, és átkarolta a vállamat. Akkor először mosolygott rám. Persze vigyort láttam már tőle, de az cseppet sem volt megnyugtató. És bár most is égtek a sebek, nyugodt voltam. Tommal együtt én is elindultam. Mi ketten mentünk elöl, a többiek pedig csendben ballagtak utánunk. Akkor éreztem igazán, hogy tartozom valahova. A rengeteg magányos járkálás után, immár mellettem is lépkedett valaki. Mert ahogy mondják: A sokat szenvedő embereknek vigasztalásul szolgál, hogy a fájdalomnak s szenvedésnek volt értelme, és célja..