End of the dream - 10. rész

Hali-hali!

   Tudom, rég volt már rész. És azt is, hogy ez most nagyon rövid (ezért én is átkozom magam) de nekem van egy olyan bizarr dolgom, hogy nem igazán tudok úgy írni, hogy csak ülök a gép előtt és akkor én most írok. Nekem ez kicsit nehézkesen megy. Az írás nálam utazás melletti póttevékenység. Na, de nem is pazarlom tovább a szót! Jó olvasást! A kövi rész pedig hamarosan érkezik! Mindjárt suli! ;)

10. rész – Főnixmadár, még törött a szárnyam!

Mikor hazaértem összesen 4 szempár nézett rám úgy, hogy azt hittem egyenesen át fognak döfni. Megkaptam, hogy felelőtlen vagyok, megkaptam, hogy gyerekesen viselkedek, és még azt is, hogy egyszerűen nem tudnak velem mit kezdeni. Erre én azt feleltem, hogy akkor hagyjanak abba, mire anya elkezdte a melodrámát miszerint: nem tudja, hogy mi lett velem, de úgy tűnik elkezdődött a kamaszkorom. Ahhaaa... 17 évesen... Szerintem is!

Végül a szobámba zavartak és azt mondták kapcsoljam ki a telefonom, ugyanis a fél "beszélgetés" alatt csörgött. Ami engem nem annyira zavart, őket viszont annál jobban. Tekintve, hogy néha elkezdtem, vagyis el akartam kezdeni táncolni... Sajnálom, de ez van!

Mikor végül sikeresen a falnak vágtam a telefonom (nem tudom, hogy de nagyon stramm kis készülék!) lefeküdtem az ágyra és próbáltam gondolkodni ezen az egészen, viszont nem nagyon sikerült. Még a szobám is Tomra emlékeztetett, ami azért szürreális, mert még csak ott sem járt! Végül, az utolsó, nagy ideggörcsömben úgy döntöttem, hogy nem sajnáltatom magam! Lefürödtem, átöltöztem, feltűztem a hajam (valamiért Tom illatúnak éreztem, úgyhogy kétszer megmostam), és előszedve a bőröndjeimet, elkezdtem pakolni. Konkrétan egy váltás ruhán, és a pizsamámon kívül minden cuccomat bepakoltam. Végül délután 4-kor, az ájulás közeli éhség (nem, nem tudom mikor ettem utoljára) társaságában lebotorkáltam, és bejelentettem: kész vagyok!

- Mire? - kérdezte anya, ugyanis csak ő, és a nénikém voltam otthon.

- A Julliardra! Bepakoltam a cuccaimat!

- Mikor? - döbbent le anyám.

- Az elmúlt, közel 7 órában! - néztem a karórámra.

- De nem úgy volt, hogy csak a hétvégén utazol? - nézett hol rám, hol anyámra Kimiko.

- De! - bólintottam. - De mire várjak?

- A kollégiumot el lehet foglalni... - gondolkodott anya.

- Akkor? A jegyemet kell csak áttetetni! - túrtam a hajamba, és megcsapott az a BIZONYOS illat.

- Beszélek apáddal! – ment ki anya a konyhából.

- Azt hiszem magyarázattal tartozol kisasszony! – nézett rám szúrósan Kimiko.

- El akarom felejteni és pont!

- Tomra gondolsz?

- Tudod Akihiko - kezdtem olyan tárgyilagos formában, amit anyáék használtak velem még mikor japánban laktunk. - Tom azt hitte, hogy én valamiféle könnyűvérű kiscsaj vagyok, és ez nagyon felbosszantott!

- Mit csinált veled? - sápadt le a nénikém.

- Semmit! - tártam ki a karjaimat, ami kicsit érdekesen jött ki, ugyanis mindkét kezemben 1-1 darab kenyér volt. - Nagylány vagyok, megvédtem magam!

- Akkor azért szólt annyit a telefonod

 - Ahamm... - bólintottam. - Most meg asszem a padlón van darabjaira esve.

- Széttörted a telefonod? - hüledezett.

- Nem, csak az aksija esett ki, meg le a hátlapja. - ültem le enni vele szemben.

- Értelek is téged, meg nem is! Miért csinálod ezt?

- Azért, mert elegem van! Matt aranyos, de nem vagyok belé zúgva, ahogy elméletileg ő belém! Tomba képes voltam két nap alatt belezúgni, de átvágta a fejem! Úgyhogy így állunk! Nem kell nekem több csalárd férfi!

- És mit fogsz mondani Mattnek?

- Ami helyes! - bólintottam. - Hogy legyek halott ember a szemében!

***

A következő pár nap eléggé kaotikusra sikeredett. Rohanás, ügyintézés, költözés… Mire mindennel végeztünk, és én már New Yorkban csücsültem a kollégiumi szobámban, csak azt kívántam, hogy had vegyek egy jó forró fürdőt, és végre befekhessek az ágyamba! Persze az összes cuccom bőröndökben és dobozokban volt, úgyhogy neki kellett esnem még a pakolásnak is!

A szoba nem volt valami nagy szám! Két ágy, két szekrény, két polc, két éjjeli lámba, két asztal, két szék… Viszont a szoba másik részének a tulajdonosát még nem láttam! Egyedül azt tudtam róla, hogy Gwendolyn a neve, és tőlem alig egy hónappal idősebb. Az ágyán fekete alapú, fehér mintás huzat volt és a párnája mellett egy félig lefejezett plüssmaci. A falak csupaszak voltak. Próbáltam nagylány módjára hozzáállni a dologhoz, de nem igazán tudom mennyire ment.

Tulajdon képen én sem voltam egy nagy személyiség! A polcomra csak pár könyvet raktam, és egy őszi kép amit még Japánban csináltam. A falra pár Linkin Park-os poszter került, egy Skillet és egy Simon Curtis-es, amit csak nagy nehezen tudtam beszerezni, ezért is nagy becsben tartottam. Az iskolai cuccaimat beraktam az íróasztalomba, a táskám meg szépen levágtam az ágyam végébe. Majd bepakoltam a ruháimat a szekrénybe. Mire végeztem és már az ágyamban feküdtem, lehetett vagy hajnali 1! Gyorsan írtam egy sms-t anyának, hogy minden oké, aztán megpróbáltam elaludni, ami meglepő mód elég gyorsan sikerült.

Végül negyed négykor keltem arra, hogy valaki hangosan röhög az ajtóban. Egyértelműen lány volt az illető. Annyit ki tudtam szűrni. Majd kinyitódott az ajtó, aztán be. Mivel nem egészen voltam biztos abban, hogy tudja itt vagyok, felkapcsoltam az éjjeli lámpát.

- He? - fordult a lámpa felé.

- Nem he, hanem Em! - ültem fel álmosan.

- Ja, a friss hús! - röhögött fel. - Neked nem most kellett volna jönnöd! - vágódott le az ágyára.

- Elegem lett! - vontam vállat, mire felröhögött.

- Miből lett eleged kicsi lány?

- Egy, nem vagyok kicsi lány! – mutattam fel egy ujjamat. – Kettő – mutattam fel egy másik ujjamat is. – ahhoz neked semmi közöd!

- Hmm… Makacs vagy! Ez tetszik! – vigyorgott rám idétlenül.

- Megnyugtató tény! Most már alhatok?

- Ha akarsz! – vont vállat. – Holnap velem fogsz jönni!

- Hova? És minek? – döbbentem meg.

- Azt majd megtudod! – kacsintott majd leoltotta a lámpám, és úgy ahogy volt, lefeküdt aludni. Engem meg kirázott a frász, a másnapi tervei gondolatára.