End of the dream - 9. rész

Hali-hali!

   Tudom, már jó rég írtam, de az év végi nagy hajrá elvette az időmet, és több másik projekten is dolgozok. Meg úgy pörög körülöttem az élet. És azt hiszem már hivatalosan is végzős vagyok... Rohadtul fura az egész, de tetszik a dolog! Csak a német szóbeli érettségi miatt izgulok, ami ha azt nézzük nem is olyan nagy rész! :) De nem cséplem tovább a szót, itt a következő rész! Jó olvasást! ;)

9. rész – Egy darab a mennyországból

Másfél órával a telefonbeszélgetés után már Tom szobájában ültem, és szipogva bár, de vázoltam mi történt. Ő végig bőszen hallgatott. Néha hümmögött és bólogatott.

- Nos, hát ennyi lenne... - töröltem meg a szemeimet, amik már vörösek voltak.

- Ez is bőven elég! - karolta át a vállamat, amitől kissé zavarba jöttem, de álltam a sarat!

- Van benne valami...

- De miért engem hívtál? Nem mintha zavarnál vagy ilyesmi... Sőt! Csak megleptél...

- Nem volt kihez fordulnom! - tártam szét a karjaimat tehetetlenül.

- Ha szeretnél, itt maradhatsz! - elég valószínűnek tartom, hogy az ötlet teljesen spontán jött neki, és bár nagyon meg is lepett a dolog, de valahol örültem neki.

- Szeretnék... - hajtottam le a fejem zavartan.

- Billnek ne szóljak, igaz?

- Ha kérhetem! - sóhajtottam.

- Csendben maradok! Bár lehet, itthon se lesz...

- Igaz! - bólintottam. - Azt mondta Yamadánál alszik.

Valami furcsa, egész megmagyarázhatatlan ok miatt elkezdtünk nevetni, ami nekem igazán jót tett. Lehet Tom adott nekem erőt, vagy a nevetés, esetleg az a tudat, hogy elszöktem otthonról, nem is tudom, de akkor úgy éreztem képes leszek feldolgozni mindazt, ami aznap történt.

- Em... - szólalt meg halkan Tom, mire a szívem fájdalmasan nagyot dobbant.

- Te... tessék? - hebegtem zavartan.

- Az, hogy a kocsiban megcsókoltalak...

- Tom! - néztem mélyen a szemébe. Határozott voltam, bár nem tudtam minek az irányába. - Az, hogy megcsókoltál az autóban, még nem jelent semmit! Tudom, hogy nem járunk, úgyhogy megnyugodhatsz! Teljesen tisztában vagyok a dolgokkal!

- Nem ezt akartam mondani! - mosolygott, én pedig elfordítottam a fejemet.

- Akkor mit?

- Na, ez az, ami még nem kristályosodott ki a fejemben... Tudom Em, az elmúlt pár nap nagyon furcsa volt... Nem baj ha Em-nek szólítalak?

- Nem!

- Akkor jó! Na, szóval... Nem akartam semmi világmegváltó dologról beszélni, vagy megkérni a kezed... Az azért egy kicsit fura lenne!

- Csak egy kicsit! - mosolyogtam. Tetszett Tom zavara. Nagyon aranyosnak találtam.

- Tudom össze-vissza makogok... Nem térhetünk vissza erre holnap után?

- Nem! - ráztam meg a fejem, majd gyorsan hozzá tettem. - Engem nem zavar, hogy össze-vissza beszélsz! Szerintem aranyos!

- Aranyos... - a zavart, kissé komor ábrázata eltűnt. Helyére egy boldog, félmosolyos vonásokkal díszített arc került. - Úgy gondolod, aranyos vagyok? – na, ez volt az a kérdés, aminél lesokkoltam. Mi? Most komolyan ezt kérdezte? Persze, hogy aranyosnak találtam! Viszont a gondolataim terén sokkal bátrabb voltam mint valójában, úgyhogy csak aprót bólintottam.

- És szerinted... Szerinted én milyen vagyok?

- Aranyos! - játszott a hajammal. - És igen csak szép.

- Mondtam már, hogy nem kell az egómat dicsérni... - néztem a másik irányba, vörös fejjel.

- Én csak neked bókolok! És az igazat mondom!

- Ugye most nem az jön, hogy szeretsz?

- Nem! - rázta meg a fejét, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. - Nagyon is kedvellek, de nem akarlak hitegetni, és olyat mondani, ami nem igaz.

- Tudod Tom, én szeretem azokat az embereket akik őszinték. Bár nehéz az életük, de még sincs bűntudatuk. Én is ilyen szeretnék lenni!

- Most terelsz! - forgatta mosolyogva a szemeit.

- Szokásom. De örülök, hogy őszinte vagy velem!

- Be kell valljam, én is jobban szeretem az őszinte embereket.

- És én az vagyok?

- Eddig nagyon úgy tűnik!

- Ennek igazán örülök... - tettem magam mellé a kezem, így "véletlenül" a kezén volt a kezem.

- Tetszenek a gesztusaid!

- Van egy pár...

- És megismerhetem őket?

- Majd idővel...

- És mennyi idő kell hozzá?

- Ezer év! - nem kifejezetten az volt a célom, hogy piszkálódjak. Inkább csak kíváncsi voltam a válaszára.

- Akkor segítened kell megtalálni az életelixírt! - mosolygott bohókásan.

- Gondolod, egy olyan hosszú út alatt kiismernél? - akkor már nem tudtam, hogy mit akartam kihozni abból a beszélgetésből, de kezdett nagyon érdekes lenni a dolog.

- Hát, talán egy kicsit...

- Nem vagyok én olyan kiismerhetetlen! - szóltam rá egy kicsit hangosabban, de a mosoly még mindig ott csücsült az ajkaimon.

- Kár... Pedig egyenletekből egész jó voltam.

- Dilis! - nevettem. - Téged már kivizsgáltak?

- Gondolom! - vont vállat. - Bár lehet a papíromat már elhagytam...

- Meg a fejedet is, csak az a nyakadon van, úgyhogy nem tudod!

- Hé! - szólt rám. - Az, hogy elhagytam a fejem az magánjellegű dolog!

Na, nekem ott volt teljesen végem! Úgy nevettem, hogy már a könnyeim is kicsordultak, és nem sok idő elmúltával már a hasamat fogtam, mert már fájt, a nevetéstől.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire megnyugodtam és letöröltem a könnyeimet. De az-az idő pontosan elegendő volt ahhoz, hogy Tom mellém térdeljen az ágyon, és a feje pont az én fejem fölé kerüljön. A vér egyből az arcomba szökjön. - Nem szeretnélek összefejelni veled! - motyogtam zavartan.

- Nem is kell! - rázta a fejét.

- Belemásztál a magán szférámba... - mondtam ki nyíltam, mert úgy gondoltam nem érti mit akarok.

- Előszörre is értettem! - simított végig a hajamon.

- Akkor? - kezdtem magam nagyon kínosan érezni, pedig nem csináltam semmit.

- Hát, úgy gondoltam majd ha szépen megkérsz, akkor majd kimászok belőle.

- Kérlek szépen! - próbálkoztam kedvesen.

- És ha nem akarok? - nézett mélyen, komolyan a szemeimbe.

- Mi... miért ne akarnál? - dadogtam.

- Mert csak... - állt fel és elindult kifelé a szobából.

- Ez meg milyen válasz? - eredtem utána.

- Kielégítő! - nem tudtam hová megy, de követtem.

- Elég silány kielégülés lehetett! - mondtam epésen.

- Akkor mi lenne a kielégítő válasz? - nézett megint mélyen a szemeimbe.

- Az igazság! - addigra eléggé fölpörgettem magam ahhoz, hogy a szemeibe tudjak nézni, és közben ne a csókra gondoljak.

- Gondolod az igazság olyan egyszerű?

- Gondolom... - vontam vállat.

- Pedig nagyon nem az!

- Azért próbáld elmondani! Kérlek!

- Em... Miért nehezíted meg a dolgomat?

- Milyen dolgodat nehezítem én meg?

- Azt, hogy csak barátként gondoljak rád!

- Annyira elviselhetetlen vagyok? - bár fájt, amit mondott, nem mondtam ki. Talán féltem... De nem tudom mitől...

- Dehogy vagy elviselhetetlen! - lépett egy lépéssel közelebb hozzám. - Te egy hihetetlenül kedves lány vagy!

- Hát akkor? Mit vétettem?

- Túlságosan kedvellek! - húzott magához egész óvatosan és lazán, és megcsókolt. Ha akartam volna simán ellökhettem volna, de nem akartam! Ahogy tudtam visszacsókoltam, és közelebb bújtam hozzá.

 - Emiri! - súgtam mosolyogva a nevem, ahogy elválltunk egymástól. Csillogó szemeivel mélyen a szemeimbe nézett, én pedig visszamosolyogtam rá.

- Tessék? - kérdeztem halkan.

- Ez nagyon jó volt!

- Ugye tudod, hogy te loptad el az első csókom?

- Komolyan? - látszott rajta, és hallottam a hangján is, hogy meglepődött.

- Ez miért ilyen furcsa?

- Mert azt hittem egy ilyen szép lány körül csak úgy legyeskednek a fiúk.

- Ez jó vicc!

- Én nem vicceltem! - simította meg a nyakam, amitől összerezzentem. - Mi a baj?

- Semmi! - tettem a kezem a nyakamra. - Csak egy kicsit furcsa volt...

- Ne haragudj!

- Dehogy haragszom! - simítottam meg borostás arcát.

- Ez kellemes!

- Ennek örülök! - tartottam a kezem az arcán. - Szúrsz!

- Igen! - nevetett. - Ezt már máskor is mondták.

- És erre mi a megoldás?

- Szoktam borotválkozni! De így jobb. Meg könnyebb is.

- Hát azt elhiszem! Meg így nincs kisfiús arcod!

- Miért? Régen az volt?

- Aha! - bólintottam.

- És te ezt honnan tudod? - vonta fel a szemöldökét.

- Ugye nem hiszed, hogy nem ismertelek titeket? A Tokio Hotelt mindenki ismeri. Csak van akik nem szeretik. Pontosabban utálják.

- Te is utáltál minket?

- Nem! De nem is szerettelek titeket különösebben. Bár az In your shadow-t még ma is szeretem hallgatni. Azt a magaménak érzem...

- Az egy jó dal!

- Egoista! - nevettem. - De még mindig csak második!

- Miért, mi az első?

- Természetesen Simon Curtis - Super psycho love-ja. - vigyorogtam.

- Azt nem ismerem... - gondolkodott.

- Nem mai szám! - legyintettem, és előhalásztam a telefonomat, majd elindítottam a zenét. Tom szép csöndben végighallgatta a számot, ami közben kicsit furcsa fejeket vágott. - Na? - kérdeztem mikor véget ért a zene.

- Érdekes ízlésed van...

- Mond ki nyugodtan, hogy ez nem illik egy lányhoz! - birizgáltam a telefonomon lógó díszt, ami egy violinkulcsot ábrázolt.

- Nekem tetszik ez a szám. És egyáltalán nem zavar, hogy ilyeneket hallgatsz!

- Igaz is... - gondolkodtam el. - A fiúk jobban szeretik a könnyen megdönthető lányokat!

- Egy, te nem vagy könnyű vérű! Kettő én már nem az vagyok, aki régen! Nem megdugni akarlak téged! - láttam rajta, hogy egy kicsit kezd ideges lenni, de kíváncsi voltam...

- Szóval én nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ágyba vigyél?

- Ez hülyeség! Hogy jutnak ilyenek az eszedbe?

- Aha! Szóval meg akarsz dönteni! - szegeztem rá a mutató ujjamat.

- De igen... Vagyis nem! Nem úgy ahogy gondolod! - magyarázkodott zavartan.

- Akkor, hogy gondoljam? - néztem mélyen a szemeibe. Az arcomat megkeményítettem, hogy ne tudjon semmit leolvasni róla.

- Ez bonyolult...

- Elég eszes vagyok, fel tudom fogni!

- Én kedvellek Em. Nagyon is! Esélyes a dolog, hogy szeretni is tudnálak, de nem akarlak! Ez nem a te hibád mielőtt félre értenéd! Csinos lány vagy, aranyos, eszes és humoros. Értelmesen el tudok veled beszélgetni, és ez nekem fontos! Meg tudtál nevettetni, ami mostanában csak nagyon kevés embernek sikerült, sőt lassan már azt hittem senkinek sem fog! Erre itt vagy te, és olyan mintha kaptam volna még egy esélyt! Tegnap mikor elmentél zongoráztam, sőt a kedvenc gitáromat is elővettem, és csak úgy randomra játszottam. Boldoggá tett a dolog. De nem merem beleélni magam, mert te a jövő héten elmész, én pedig itt maradok...

- Tom... - suttogtam, de közbeszólt.

- Ráadásul ott van az a gyerek, aki bőven a te korosztályod, és valószínűleg, már rég szerelmes beléd! Ezzel nem tudok versenyezni... Én jóval öregebb vagyok, és még nem tudom kimondani... Sajnálom, de ez az igazság! Idő kell, hogy beléd szeressek, de nem kérhetem, hogy addig várj! Te fiatal vagy, élvezned kell az életedet! És valószínű nem is akarnál rám várni...

- Először is, hülye vagy! Másodszor, miért beszélsz úgy mintha már ötven éves lennél? Harmadszor... Az honnan vetted, hogy nem várnék rád? Feltéve, ha te is várnál rám...

- És mi van azzal a fiúval?

- Matt kedves srác, helyes, és okos! Egy főnyeremény... - ahogy megláttam szomorú arcát, elmosolyodtam. - Legalább is másnak!

- Mi? - kerekedtek el a szemei.

- Nekem más tetszik... Akinek barna a haja, barnák a szemei, és van egy aranyos piercingje az alsó ajkában... Ő lopta el az első csókom...

- Miért érzem magam, egy zavart kamasznak?

- Mert olyan vagy!

- Előtted nem szégyellem... - kulcsolta össze az ujjainkat.

- Előtted én se... - pirultam el.

- Jól áll a piros - puszilt homlokon.

- Puhák az ajkaid - néztem fel rá.

- A tieid is! - lassan az ajkimhoz hajolt, és megcsókolt. Ám az a csók más volt! Nem tudom meddig lehettünk úgy, mikor hirtelen megnyalta az ajkaimat. Talán a meglepettség, talán a döbbenet okozta, hogy az ajkaim szinte azonnal elváltak egymástól, és Tom nyelve lassan utat tört magának a számba. Mikor a nyelveink találkoztak, halkan belenyögtem a csókba, amitől el is pirultam. Ám Tom nem zavartatta magát. Profin csókolt miközben magához húzott.

Ügyetlenül csókoltam vissza, és átkaroltam a nyakát. Bár lábujjhegyre kellett állnom, és Tom még így is lehajolt hozzám, de a csók eszméletlenül jó volt.

- Tohm... Ez hihetetlenül jó érzés volt!

- Ügyesen csókoltál! - mosolygott.

- Szerencsétlen vagyok! - nevettem halkan.

- Dehogy vagy az! - ingatta a fejét.

- De olyan béna vagyok...

- Már most is ügyes vagy, de majd gyakorolunk. - simogatta a hátam.

- Remélem... - hajtottam a fejem a mellkasára.

- Haza vigyelek? - kérdezte hirtelen, én pedig elszontyolodtam.

- Haza kéne mennem... De annyira nem akarok haza menni...

- Én nem küldelek el ha nem akarsz elmenni. Örülök, hogy itt vagy!

- Komolyan? - kérdeztem meglepetten, de ott, belül boldog voltam.

- Komolyan! - bólintottam.

- Örülök, hogy itt vagyok! - simogattam meg borostás arcát. - Annyira furcsa, hogy ennyire kötődök hozzád...

- Kötődsz? – ölelt magához.

- Igen... - fúrtam a fejem a mellkasába és mélyen beszívtam az illatát.

- Én is hozzád! Nem tudom miért, de a jelenléted megnyugtat, és boldoggá tesz.

- Talán mert én vagyok a szikla, és te vagy a tenger. Én mindig itt vagyok, bárhol is legyél.

- Ez szép hasonlat!

- Nem az én érdemem. Ezt pár éve hallottam. - a fejem a szívénél volt, így hallottam annak ütemes dobogását, ami az addigi legszebb dallam volt a füleimnek.

- Em... - súgta halkan.

- Tessék? - kérdeztem ugyan olyan halkan.

- Csak kíváncsi voltam alszol-e...

- Nem, csak hallgatom a szívverésed. - pirultam el.

- És tetszik?

- Nagyon! - mosolyogtam, és megpusziltam a mellkasát, mire ő felkapott, és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Tom... - suttogtam mosolyogva.

- Olyan szép! - indult el vele, a szobája felé. Nem ellenkeztem, csak átkaroltam a nyakát és megpusziltam az arcát.

- Nem teszek semmi olyat! - ült az ágyára, engem pedig továbbra is az ölében ültem.

- Nem is feltételeztem volna rólad! - simítottam arrébb a haját, és megpusziltam az arcát.

- Ez olyan aranyos! - pusziltam meg. - Édes az illatod...

- Ne mondj ilyet! Zavarba hozol...

- Egy férfi imádja ha a barátnője zavarban van.

- Barátnője? - vontam fel a szemöldököm.

- Szeretném, ha az lennél! - fogta meg a kezemet. - Nagyon szeretném!

- De miért? - teljesen összezavarodtam. Mikor kiderült, hogy Misaki miért is szakított velem, azt gondoltam, én csak egy pótlék lehetek a férfiak szemében, de ahogy akkor Tom ránézett valahogy tudtam, hogy ez köztünk egész más...

- Mert kedvellek, és mert szeretnélek jobban megismerni... - figyelte a kezünket. Azt hiszem zavarban volt. - Ez kicsit bonyolult... Nem igazán tudom, hogy miért érzek így, de így érzek és pont. Ezzel nem tudok mit csinálni! - nézett mélyen a szemeibe. - És nem is akarok...

- A szívemre kell hallgatnom Tom...

- És, mit mond? - láttam rajta, hogy elszomorodik, én pedig csak tovább mosolyogtam.

- Azt, hogy melletted a helyem... - súgtam a fülébe halkan.

- Annyira köszönöm! - húzott teljesen magához, és én is átöleltem.

- Én köszönöm! De, mielőtt teljesen hivatalos lenne, meg kell tennem még valamit.

- Beszélned kell azzal a Matt gyerekkel, igaz? - bár a hangszíne nyugodt és egyenletes volt, láttam, hogy nem igazán örül a dolognak.

- Szemétség lenne, ha reménykedni hagynám mialatt én már kapcsolatban élek.

- Ez kedves dolog tőled. Ugye tudod?

- Én inkább természetesnek mondanám. - hajtottam a vállára a fejem. - Mennyi az idő?

- Fél 12. - nézett az órájára. - Fáradt vagy?

- Kicsit... - hunytam le a szemeimet.

- Akkor pihenj egy kicsit! - kezdte simogatni a hátam, ami csak még álmosabbá tett.

- Csak egy kicsit... - motyogtam, és lassan álomba szenderültem.

***

Hajnalodott mikor felébredtem. A nap sugarai éppen-éppen besütöttek a szoba nagy ablakán ezzel bántva a szemeimet, így hamar visszacsuktam őket, és visszadőlve a párnára, vettem egy mély levegőt.

A pilláim azonnal felpattantak, az agyam pedig azonnal pörögni kezdett egész addig, míg a kissé lelassult agyam, újra emlékezett a tegnapra. Az ajkaimra széles mosoly húzódott, és szorosabban húztam magamra a takarót. Tom mámoros illata bejárta a tüdőmet, és megmelengette a szívemet. Mikor végül úgy gondoltam kellő képen teleszívtam magam vele, lassan felültem. A szoba ugyan olyan volt, mint tegnap este, azt leszámítva, hogy én az ágyban feküdtem, és Tom nem volt sehol.

Lassan feltápászkodtam, és elindultam megkeresni őt. Kicsit bolyongtam az emeleten, mire megtaláltam az egyik szobában. Szétterülve feküdt az ágyon, ütemesen szuszogva. A látvány annyira édes volt, hogy akaratlan is, de újra mosolyra húzódott a szám. A lábaim szinte önálló életre keltek, s elindultam az ágy felé. Halkan, és óvatosan Tom mellé feküdtem és óvatosan magamra húzva a takarót, ismét elaludtam.

***

- Em... - hallottam az ismerős, kellemesen mély hangot.

- Szia! - köszöntem álmoskás hangon. - Mennyi az idő?

- 9 óra.

- Akkor már nem szambázok be a suliba. Feltéve, ha nem zavarok...

- Ki butus! Már miért zavarnál? - ölelt magához.

- Nem tudom... Talán mert dolgotok van.

- Szerda van. Ma csak Bill énekelget. Nekem nincs semmi dolgok a kutyasétáltatáson kívül. De csak délután viszem el őket. Olyankor több kint a kutya, és tudnak más kutyákkal is játszani.

- Ez aranyos!

- Nem mindig! Egyszer, majdnem verekedtek…

- Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem.

- Hát igen... De hála égnek nem lett semmi baj. - puszilta meg a homlokom.

- Ezt miért kaptam?

- Mert hihetetlenül cukin aludtál! - vigyorgott, mire én az ajkaihoz hajoltam, és megcsókoltam.

- Elképesztő aranyosan tudsz aludni! - néztem mélyen a szemeibe.

- Miért, máskor nem vagyok eszméletlen aranyos? - vonta fel a szemöldökét.

- Nem, máskor egoista vagy! - nevettem.

- Te is lehetnél az! - simította meg az oldalamat.

- Talán majd egyszer... - ültem fel, mert az érintése váratlanul ért, és túl közel jutott az intim szférámhoz.

- Remélem! - csókolt meg, és a hátamra fektetett.

- Tom... - mondtam egész halkan.

- Shh... - tette a mutató ujját az ajkaimra. - Nem foglak bántani! - csókolt tovább, és a kezei elkezdték bejárni a testem. Ám mikor a szoknyám alá akart nyúlni, egyből tökön rúgtam, és lelöktem magamról. - Em... - szólt fájdalmasan.

- Köcsög perverz! - szaladtam ki a házból. Még csak hátra sem néztem...