End of the dream - 8. rész

Hali-hali!

   Hmm... Most kezdhetnék magyarázkodni, de az már nem annyira az én stílusom. Vagy mégis...Sajnos eljött az életemnek egy olyan szakasza ahol a rendszerezésben nem kerülhet a blog (és általában az írás) az első helyre... Pedig szeretném! Nagyon szeretném! Valójában a részt már januárban elkezdtem írni, de csak most jutottam ide, hogy befejezzem... Ez mondjuk a hosszá is meglátszik egy kicsit... Minden esetre jó olvasást, és remélem, hogy tetszeni fog! ;) Puszi! ^^

8. rész – Tudat alatt…

- Ma is Tommal leszel délután? - kérdezte Matt fancsali arccal.

- Igen! - sóhajtottam. - De ez puszta munka kapcsolat! Megkértek rá, én meg teljesítem. Bill rendes és szereti a nővéremet, ezért nem akarok vele szemétkedni.

- Értem én! - bólintott miközben a kezeimet fogta.

- De holnap egész délután a tiéd leszek! - léptem hozzá közelebb és megöleltem. Bár ez meglepte őt, és mi tagadás engem is, azért megölelt. Óvatosan, de megölelt. Ám az idilli pillanat nem tarthatott sokáig, ugyanis megszólalt az ismerős duda.

- Legyél jó! - simogatta meg óvatosan a fejemet. - Holnap találkozunk! - adott puszit az arcomra.

- Rendben, szia! - pusziltam meg én is majd beszálltam az autóba. - Szervusz Tom!

- Szia! Ejha! Nem semmi szerelésed van! - vigyorgott és beindította a motort.

- Köszi! - kapcsoltam be a biztonsági övet.

- Elég morcos a hangulatod. - Milyen kiváló meglátás!

- Csak egy kicsit fáradt és frusztrált vagyok. - sóhajtottam. - A suli váltás megvisel egy cseppet.

- Ezért örülök, hogy mi a középiskola végén már magántanulók voltunk.

- Hát persze! - forgattam a szemeimet. - A nagy Tokio Hotel tagjainak magántanár jár!

- Hé! - szólt rám. - Mi megdolgoztunk a sikerért! Az, hogy magántanár tanított minket egy másik dolog! Így mindenkinek könnyebb volt. Főleg a régi tanárainknak és a régi osztálytársainknak.

- Bocsi! - sütöttem le a szemeimet majd elkezdtem kifelé bámulni. Nem akartam megbántani Tomot, vagy hasonló, ez mégis sikerült. És... és... egy rohadéknak éreztem magam utána. - Izé... - szólaltam meg halkan.

- Tessék? - kérdezte némi meglepettséggel a hangjában.

- Sajnálom... Nem kellett volna ilyet mondanom, hiszen szinte semmit nem tudok rólatok!

- Jaj, Em! - szólt mosolyogva, és egy pillanatra rám nézett. - Ne már, hogy ezért lettél hirtelen ilyen búval bélelt!

- Ööö... de! - bólintotta, s bár igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon a meglepettség, de a hangommal nem tudtam mit kezdeni!

- Igen, tudom, hogy túlreagálom a dolgokat és ezért bocsánatot is szeretnék kérni! - na, akkor történt meg először, hogy tátott szájjal bámultam Tom Kaulitzot. S mily meglepő, először mozdult meg bennem az a valami! A gyomrom görcsbe ugrott és zavartan kaptam el a fejem. Nem akartam, hogy lássa a zavaromat!

- Semmi baj! - motyogtam halkan. Nem válaszolt, csak leállította a motort és kiszállt.

A mozdulataim kicsit furcsára sikeredtek, de végül én is kikászálódtam az autóból, és elindultam befelé. Az ajtó előtt ácsorogva vártam, hogy Tom elszívja a cigijét, mikor hirtelen felém nyújtotta a dobozt.

- Kérsz? - a hangja annyira barátságos és kedves volt, én pedig már nyúltam is volna érte, de az a kis hang megszólalt a fejemben.

- Köszi, nem! - ráztam a fejem mosolyogva.

- Nem próbáltad még, igaz? - visszamosolygott rám, nekem pedig teljesen végem volt! Bár jobban az önérzetem tehetett a dologról.

- Ezt miből gondolod? - kérdeztem kissé feldúltan.

- Csak tippeltem! - vonta meg a vállát, majd elnyomta a csikket, és már a következőt gyújtotta meg. - Nem lesz baj! - lassan, tagoltan mondta a szavakat, én pedig hittem neki.

Szívott pár slukkot, majd átnyújtotta nekem az égő cigarettát. Óvatosan megfogtam a szűrő résznél és Tomra néztem. Nem nevetett ki, csak halványan elmosolyodott.

- Szívj bele, majd vegyél levegőt a szádon át, hogy letüdőzd, aztán lassan fújd ki a füstöt. - kicsit furán nézhettem, mert gyorsan hozzátette. - Egyszerűbb megcsinálni, mint elmondani!

- Oké... - sóhajtottam majd úgy tettem, ahogy mondott. Úgy gondoltam majd biztos köhögő rohamot kapok, de semmi ilyen nem történt! Talán hármat szívhattam bele, aztán visszaadtam Tomnak. Először nem tudtam, hogy mit kéne éreznem, de pár másodpercen belül elkapott valami bódultság. A fejemet egy kicsit nehéznek éreztem, és egy nagyon picit szédültem is, de az egész testem olyan könnyű volt, hogy a kellemetlenségeket észre sem vettem.

- Na, milyen? - kérdezte kíváncsian.

- Jó! - mosolyogtam. A nikotinlöket kezdett elmúlni, de nem bántam. Kicsit, eléggé furcsa volt az-az állapot.

Tom elnyomta a cigit, majd elindult befelé én pedig követtem. Vagyis követni akartam, de megbotlottam és majdnem elzuhantam, de a gitáros elkapta a derekamat, és magához húzott. Egy kisebb infarktus után végül leesett, hogy mi van, és azt hiszem ő is akkor jött rá, mert elhúzódott tőlem, és én is ezt tettem.

- Izé... Köszi! - erőltettem ki magamból.

- Ugyan, semmiség! - zárta rövidre és elindult a zeneszoba, vagy mi felé. Pár másodperc múlva követtem őt. Teljesen össze voltam zavarodva, rajta viszont semmi sem látszott! És azt hiszem ez zavart a legjobban, bár a dolognak semmi realitásalapja nem volt! Nem tartottam elképzelhetőnek, hogy a híres Tom Kaulitz egy olyan átlagos, szürke kisegér lányba szeretne bele, mint amilyen én voltam...

- Jutottál valamire? - zökkentett ki az eszmefutatásból.

- Azt hiszem... - leültem a zongorához és játszani kezdtem. A gondolataim egyből kitisztultak, elmúlt a remegés és a szédülésnek is végkép búcsút inthettem.

- Ez egyszerűen...

- Borzalmas? - vágtam közbe némi mosollyal az arcomon.

- Igen... Vagyis nem! - makogta nem épp meggyőzően. - Ez eszméletlenül jó!

- Most viccelsz, igaz? - vontam föl a szemöldökömet.

- Nem! - rázta meg a fejét határozottan.

- Örülök, hogy tetszik! - fordultam vissza a zongorához.

- Szerintem Bill is imádni fogja! - tette a vállamra a kezét, amitől kicsit összerezzentem. - Megtanítod nekem?

- Aha! - bólintottam és arrébb húzódtam, hogy le tudjon ülni mellém.

Bevallom, a teste közelsége, és az illata kicsit megszédített, de az, hogy zongorázhattam megnyugtatott.

Talán negyed óra telhetett el, mikor Tom már egyedül játszotta a „szerzeményemet”. - Nagyon gyorsan tanulsz! - közöltem kissé megdöbbenve.

- Köszi! - mosolyodott el.

- Mondjuk, akinek ilyen zongorázásra teremtett kezei vannak, attól ez el is várható! - szemléltem a kézfejét.

- Ilyet se hallottam még, de köszönöm! Tudod egy jó tanár mellett könnyű tanulni!

- Azért, gondolom nem most kezdted! - mosolyogtam kedvesen.

- Maradjunk annyiban, hogy egy ideje már tudok zongorázni!

- Tudom hány éves vagy! - forgattam a szemeimet bohókásan.

- Tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni egy hölgytől, de hány éves vagy? - muszáj voltam elnevetni magam, de csak halkan.

- Ebben a korban még szabad! Augusztus végén leszek 18.

- Tényleg? - látszott rajta, hogy eléggé meglepte a dolog. - Bocsi, hogy ezt mondom, de nem nézel ki ennyinek!

- Ezt most bóknak veszem és megköszönöm! - kezdtem el megint nevetni.

- Egy biztos, a barátod biztos sokat bókol neked!

- Egy, Matt csak egy barát-barát. Kettő, ezt miből gondolod? - hirtelen nem tudtam hová tenni ezeket a megállapításokat.

- Egy, pedig nagyon úgy tűnik. Kettő, mert látom, hogy néz rád! - valami furcsa kettősség bújt meg a hangjában.

- Miért, hogy néz rám? - kérdeztem, remélve, hogy valami értelmes választ kapok.

- Hmm... - gondolkozott el. - Nem akarom lelőni a poént, de eléggé úgy tűnik, hogy szerelmes beléd!

- Az ki van zárva! - ráztam meg a fejemet.

- Miért lenne? - komolyan, úgy nézett rám mintha legalábbis a Napot tartottam volna a kezemben.

- Aranyos, hogy önbizalmat próbálsz adni nekem, de azért lássuk be, Matti és én egész más osztályban mozgunk egy tízes skálán! - láttam, hogy mondani akart még valamit, de a telefonom monoton csöngése, belé fojtotta a szót. - Bocsi! - néztem rá bűnbánóan, majd felpattantam, és kicsit arrébb állva beleszóltam a kis készülékbe. - Halló!

- Em, te merre jársz? - amint meghallottam a kicsit akcentusos, lágyan csengő női hangot, rögtön fülig érő mosoly húzódott az arcomra.

- Kimiko néni! Miért erőlteted az angolt? - kérdeztem mosolyogva. Tudtam, hogy a nénikém kissé hadilábon áll a nyelvvel.

- Ha már egyszer Amerikában vagyok, akkor hagy gyakoroljak már egy kicsit!

- Mi? - döbbentem le.

- Itt vagyok nálatok. - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

- Negyed óra, és otthon vagyok! - tettem le, és a táskám után nyúltam. - Most mennem kell!

- Hazaviszlek! - állt fel és rögtön utánam jött. - Ha nem vagyok indiszkrét, ki volt az?

- A nénikém! Itt van L.A.-ben!

- Értem! - bólintott.

- Bocsi, csak be vagyok zsongva! - tűrtem hátra a hajam.

- Ugyan! - legyintett és beindította a motort. - Gondolom elég jó a kapcsolatotok.

- Igen, az! Jobb mint a szüleimmel és Yamadával.

- Ez érdeke... Mármint, hogy nem különösebben jó a kapcsolatod velük.

- Igazság szerint régen jó volt, de mikor japánban éltünk, valahogy eltávolodtunk egymástól. Azt hiszem a legjobb megfogalmazás, hogy szocializálódtunk az ottani viszonyokhoz. És ez az egy év még kevés volt a változásra.

- Ahogy értem, a nénikéd japánban él.

- Igen! Egy kiadónál dolgozik mint szerkesztő, és Tokióban él. Mikor még Japánban éltünk, a szüneteket szinte mindig nála töltöttem. Nagyon buli volt!

- Azt elhiszem! Tokió remek hely! Hihetetlen élet van ott!

- Remélem egyszer oda költözhetek! Oké, azért elég sok hátulütője van a dolognak, de valahogy vonzz az-az élet ami ott van! - hadartam.

- Én nem költöznék oda, de szívesen visszamennék! Nagyon élveztem mikor ott voltunk! - állította le az autót.

- Meg is jöttünk? - lepődtem meg.

- Jól elbeszélgettük az utat! - nem tudom szándékosan csinálta-e, de elkezdte mozgatni a karikát az ajkában amit egyszerűen nem tudtam nem megbámulni! Valami hihetetlen erotikusság volt azokban a mozdulatokban. Még mindig abban a fél révületi állapotban tengődtem, így elég lassan fogtam fel csak a dolgokat. Tom lassan az ajkaimhoz hajolt és... és megcsókolt... Nem csuktam le a szemem, ahhoz túlságosan le voltam döbbenve. Az egész talán 10-15 másodpercig tarthatott, de nekem sokkal, de sokkal hosszabb időnek tűnt.

Mikor végül elhajolt tőlem, úgy pattantam ki a kocsiból, mintha megégettek volna.

- Köszi a fuvart! - hadartam gyorsan. Már épp csuktam volna be az ajtót, mikor Tom még utánam szólt.

- Aludj jól, Em! - az arcom lángolt, mikor becsaptam magam mögött az ajtót és gyors léptekkel elindultam befelé. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a történteket. Tom megcsókolt, és ez a valóság volt! Azt hiszem kissé sokkot kaptam.

Mikor beléptem a házba, halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd ledobtam a táskám, és vettem egy mély lélegzetet.

- Csak nem megzavartam valamit? - lépett ki a nappaliból Kimiko.

- Nénikém! - ugrottam a nyakába boldogan.

- Nyugalom Emi! - nevetett és megölelt. - Ejha, milyen csinos itt valaki! - nézett végig rajtam. Megszokás volt nálunk, hogy otthon is angolul beszéltünk. Nem tudom miért, egyszerűen csak így alakult a dolog, viszont akkor japánul folyt a társalgás, ami eléggé meglepő volt, de tetszett!

- Izé... Köszi! - fordítottam el a fejem zavartan. Egyből eszembe jutott, hogy Tom is megdícrért, és ettől még jobban zavarba jöttem.

- Gyere, apádéknak már minden bajuk van, hogy nem mondtam el a hirtelen látogatásom okát. - indult vissza a nappaliba.

- Arra én is kíváncsi vagyok! - siettem utána. - Sziasztok! - köszöntem a többieknek (igen, Yamasda is otthon volt!), majd leültem az egyik fotelbe.

- Nos, Kimiko, elmondod végre miért jöttél? - apa hangja már eléggé idegesen csengett. A húga igen könnyen fel tudta őt húzni.

- Ha már ilyen szépen kéred, igen! - válaszolta ironikusan a nénikém mire én halkan nevettem, anya pedig csúnyán nézett rám, de ez semmilyen állóvizet nem kavart fel bennem. - Férjhez megyek!

Na, ez volt az a kijelentés amire senki nem számított. Yamada keze megállt a levegőben ahogy dobolt a karfán, apának kikerekedtek a szemei, anya pedig nem vett levegőt. Apának úgy kellett legyezgetnie, nehogy elájuljon. Én pedig... Én pedig úgy vigyorogta, hogy azt hittem örökre úgy maradok.

- Ez annyira jó! Gratulálok! - öleltem át Kimikot.

- Látjátok, Emi legalább örül! - nézett kritikusan anyáékra.

- Nem gondoltam volna, hogy valaha is férjhez mész. - közölte Yamada hűvösen.

- Én se! - rázta a fejét a nénikém. - De mikor megismertem Alphonset teljesen megváltozott minden. - az a mosoly, ami akkor kiült a nénikém arcára, felejthetetlen volt!

- Európai? - döbbent meg Yamada.

- Igen! - bólintott Kimiko. - Egész pontosan francia.

- És, hogy találkoztatok? - érdeklődött anya.

- A főnököm Franciaországba utazott egy megbeszélésre. A lényeg annyi, hogy pár szerkesztőt, köztük engem is, magával vitt, hogy megnézzük ott miként folynak ott a dolgok. És a kiadónál futottunk össze, szó szerint. Én elestem, ő pedig szétszórta a kéziratát, és minden áron bocsánatot akart kérni, pedig én okoztam neki nagyobb problémát. Végül is miután összeszedtük a kéziratot, leültünk beszélgetni. És a dolgok jöttek maguktól. - fejezte be a nénikém. Bevallom, nagyon romantikusnak tartottam a dolgot, de a családom nos, azt hiszem soha nem fognak megváltozni.

- És ez mikor is történt? - kérdezte apa gyanakodva.

- 2 hónapja. - válaszolta könnyedén a nénikém.

- Ez túl gyors! - ingatta rosszallóan a fejét anya. - Mikor mi...

- Egy, az egész más szituáció volt. Kettő, ez az én életem. Azt hittem, mivel ti vagytok a családom örülni fogtok! - állt fel Kimiko és az emeleti vendégszobába indult, én pedig utána.

- Emiri! - szólt rám szigorúan apa.

- Teljes nyugalommal megbüntethetsz, egy hét múlva úgyis elhúzok innen! - szóltam vissza neki és tovább indultam. Fél füllel még hallottam ahogy apa őrjöng:

- A lányod teljesen kikészít! Nem elég, hogy éjjel-nappal dolgozok, de még egy kamasz kiborulásait is el kell viselnem. Én ezt nem bírom! - pár pillanattal később csapódott az ajtó, aztán csend!

Ahogy a vendégszoba ajtajához értem halk beszélgetést hallottam, úgyhogy vártam. A kiszűrődő hangfoszlányok közül egyet sem tudtam hová tenni. Csak a nénikém hanglejtéséből tudtam megállapítani, hogy boldog. Mikor végül elhallgattak a hangok, kopogtam és beléptem a szobába.

- Anyád nagyon kiakadt, igaz? - kérdezte könnyedén, az ágyon ülve.

- Eléggé! - csuktam be magam mögött az ajtót, és mellé ültem.

- Persze, hogy tudom, és köszönöm! - ölelt meg.

- Lehet egy kérdésem? - kíváncsiskodtam.

- Kettő is! - mosolygott továbbra is.

- Vannak még részletek, igaz?

- Vártam mikor kérdezed meg! - láttam a szemében a csillogást. - Ugye segítettem neki összeszedni a kéziratot, aztán meghívott egy kávéra, hogy kiengeszteljen. Szabadkoztam, hogy nem kell, de ő erősködött. Elmentünk egy hangulatos kis kávézóba, és ott beszélgettünk. Ez olyan délután kettő fele történt, és este nyolckor mikor a kávézó bezárt, elhívott vacsorázni, egy olyan helyre ahonnan lehetett látni az Eiffel tornyot. Gyönyörű volt! Kiderült róla, hogy harmincnyolc éves, és van egy tizenhároméves kislánya, akit egyedül nevel ugyanis a felesége meghalt hat éve. - láttam, hogy ez őt is érzékenyen érinti, úgyhogy gyorsan témát váltottam.

- És ő is szerkesztő mint te?

- Nem! Ő író.

- Komoly? - döbbentem meg.

- Igen! És pont ennyire meglepett volt mikor mondtam, hogy én szerkesztő vagyok. Azt mondta, még soha nem találkozott olyan szerkesztővel mint én. Állítása szerint akikkel eddig találkozott, azok mind idegbetegek voltak. - nevetett, és nekem is nevetnem kellett.

- Ez kedves! És milyen a lánya?

- Marie? Kedves. Nagyon szereti a japán kultúrát, az animéket meg pláne, úgyhogy teljesen be van zsongva, hogy nyáron Hokkaidóra fogunk utazni.

- Ez annyira romantikus! Mármint ahogy egymásra találtatok. És mikor lesz az esküvő?

- Október közepén.

- Vajon miért? - forgattam a szemeimet mosolyogva. A nénikém sokszor mondta, hogy mennyire szeretne őszi esküvőt, a gyönyörű vörös, barna, és narancssárga levelekkel a háttérben.

- Gondolom tudod. Na, most te mesélj! Merre jártál?

- Ööö... - birizgáltam a hajamat. - Yamada barátjának a bátyjával voltam. Mármint nem úgy! Csak segítettem neki.

- Emi, nyugi! Gondoltam, hogy nem úgy voltál vele! Na és, milyen a srác?

- Híres. - böktem ki. - Yamada nem mesélte?

- Szerinted? - forgatta a szemeit mosolyogva, mire én nevettem.

- Jó, igaz! Yamada Bill Kaulitzzal jár, a Tokio Hotel énekesével.

- Ismerem őket, hallomásból.

- Na, én meg Bill bátyjával, Tommal voltam, pontosabban neki segítettem, zenei alapot kreálni. Bevallom, nekem egy kicsit fura ez-az egész... Főleg mivel ma, megcsókolt... - pirultam el.

- Komolyan?

- Szerinted viccelnék az ilyenekkel?

- Nem! - rázta meg a fejét, óvatos mosollyal az ajkain.

- Ez nagyon nem mosolygós dolog! Misakival soha nem csókolóztunk, és ezt még Mattnek se hagytam!

- Ácsi-ácsi! - fogta meg a vállaimat. - Ki az a Matt?

- Matthew Brouwn... Az egyik osztálytársam, ami valójában tetszik nekem, meg én is neki, és holnap délután elmegyünk a planetáriumba, meg a partra, sétálni. De így nem mehetek!

- Már miért ne mehetnél?

- Mert ma Tom megcsókolt!

- Te provokáltad ki? - nem tudom mire akart a nénikém kilyukadni, de gondoltam: egy életem, egy halálom, válaszoltam.

- Nem, vagyis nem tudom... Ez a ruha elég provokatív...

- És ki miatt vetted ezt fel ma?

- Azt hiszem Matt miatt... - túrtam zavartan a hajamba.

- Biztos miatta?

- I... - megakadtam. Az agyam azt skandálta, hogy igen, de a szívem a nem felé húzott. - Fogalmam sincs... - nyögtem ki.

- Bejöhetek? - kopogott Yamada.

- Gyere! - szóltam vissza.

- Bocsi, hogy zavarok, de Tom téged keres.

- Mi van? - döbbentem meg.

- Felhívott, hogy veled akar beszélni. - nyújtotta felém a telefonját.

- Kösz! - vettem el.

- Majd hozd le! - lépett ki a szobából.

- Szia Tom! - szóltam bele pár hezitálással teli pillanat után.

- Figyelj Em! - ahogy meghallottam, hogy Emnek szólított, görcsbe ugrott a gyomrom. - Nem akartalak letámadni a kocsiban, de nem tudom mi lelt! Egyszerűen elvesztettem a fejem. Megértem ha most utálsz! Csak bocsánatot szerettem volna kérni!

- Nem utállak! - böktem ki, mikor végre észhez tértem. - És nem haragszom!

- Köszönöm! - hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ettől nekem is mosolyognom kellett.

- Szívesen!

- Izé... Még azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e kedved találkozni velem csütörtökön.

- A csütörtök, nekem jó! - válaszoltam, mikor Kimiko néni hevesen bólogatni kezdett.

- Akkor a szokásos időpontban a sulid előtt?

- Tudnál jönni fél egyre? Csütörtökön előbb végzek.

- Csütörtök fél egy! Ott találkozunk!

- Rendben! Addig is szia!

- Szia! Vigyázz magadra!

- Igyekszem! - vártam pár másodpercet, majd letettem a telefont. - Én egy hatalmas hülye vagyok!

- Nem vagy hülye! Csak bele vagy zúgva egy fiúba.

- Az majdnem ugyan az! - erősködtem.

- Ó, a kamaszszerelem! - ábrándozott a nénikém.

- Nem vagy vicces!

- Nem is az a célom!

- Akkor mi? Egyáltalán miért bólogattál?

- Gondolod ha nem bólogatok akkor nem mondasz igent?

- Lehet... - gondolkodtam el.

- Figyelj Emi! Nem azért mondtál neki igent, mert én bólogattam, hanem mert szeretnél vele találkozni. Ez teljesen normális dolog! Ezért nem kéne marcangolnod magad! Anyád se tette ezt.

- Hogy jön ide anya? - kerekedtek el a szemeim.

- Aha, szóval nem tudjátok! - bólintott Kimiko. - Bár meg is értem Anyádat, hogy ezzel nem dicsekszik.

- Mond már el! - erősködtem. - Tudni akarom!

- Ezt nem nekem kell elmondanom! Anyátok döntése, hogy elmondja-e!

- Szerinted nekem bármit is elmondanának?

- Emiri, biztos tudni akarod?

- Nem igazán, de nincs más választásom... Ahhoz, hogy új életet kezdjek New York-ban, muszáj lezárnom az elvarratlan szálakat!

- Négy év van közted, és Yamada között. Igaz?

- Igen! - bólintottam. - De ez miért fontos?

- Mert nem Akihiko (bármennyire furcsa, de ez férfi név) volt anyád első férje.

- Hogy mi? - teljesen összezavarodtam. Az mégis, hogy lehet? És mi köze van az egészhez, a köztünk lévő korkülönbségnek? Válaszokat akartam, de azokat csak az idő adhatta meg.

- Jól hallottad! A nővérem első férjét Samnek hívták. Alig múlt 19 mikor egy fesztiválon találkoztak, és mire észbe kaptunk, ők már az esküvőt tervezték. Boldogok voltak, és a szüleinknek csak ez számított. Az első pár év teljesen idillikusan telt. Még nem akartak gyereket, de sokszor beszéltek a családalapításról. Addig-addig míg a nővéred meg nem fogant. Édesanyád többször is sírva hívott fel, hogy ő mennyire elszúrta az életét, és hasonlók. Én mindig mondtam neki, hogy ez nem igaz, és gondolja át, de nem hallgatott rám. Mikor Yamada megszületett, azt hittem rendeződjenek a dolgok, de tévedtem! Sam a munkája miatt gyakran elutazott, a nővérem viszont ezt nem viselte valami jól. És elkezdett férfiakkal találkozgatni. Először nem komolyan, de később már egész hétvégéket töltött, az épp aktuális barátjával. Olyankor pedig ránk hagyta Yamadát, aki akkor olyan 2 és fél éves lehetett. Aztán egyszer csak találkozott egy férfival...

- Kivel? - szóltam közbe.

- A nevét soha nem árulta el... Talán mert félt... A lényeg, hogy vele többet volt mint addig bárki mással. Már szinte élettársi kapcsolatban éltek, mikor anyád terhes lett. És itt kezdődtek az igazi problémák! Mivel Akihiko gyanította, hogy anyád megcsalja, megszakította vele a testi kapcsolatot, így mikor terhes lett, bukott minden.

- De, hogy derült ki?

- A nővérem elől hagyta a tesztet... Akihiko válni akart, anyád pedig könyörgött neki, hogy ne, de akkor már késő volt... Igazság szerint anyád nem tudom miért a pillanatnyi pasiját etette be azzal, hogy tőle terhes, és miért nem ment vissza az apádhoz...

- Micsoda? - kiáltottam. - Ezt nem mondhatod komolyan! Ez egy vicc! Egy pocsék vicc!

- Nem Emi! Sajnos ez nem vicc...

- Hazudsz! - kiabáltam , könnyes szemmel és felkapva Yamada telefonját, kirohantam a szobából, egyenesen át az enyémbe, ahol is kulcsra zártam az ajtót. A könnyeim végigszántottak az arcomon, a gondolatok pedig kavarogtak a fejemben. Képtelen voltam felfogni, a dolgot, hogy a férfi, aki éveken keresztül nevel, mégsem az apám... Végső elkeseredettségemben, felkaptam Yamada telefonját, és tárcsáztam az utolsó számot. A telefon hosszasan kicsöngött, én pedig már azt hittem senki nem veszi fel, mikor egy meglepett hang szólt bele a telefonba:

- Halló?

- Tom, Emiri vagyok... Kéne egy kis segítség...