2012. október 11.

End of the Dream - 5. rész

Hali-hali!

   Na, asszem ez a rész most elég gyorsan jött. ;) Nem is kanyarítom a szót, jó olvasást! :D


5. rész – Nélküled is élek



Az autónk kerekei alatt lassan fogyott az út ami a házunk és a suli között feküdt. A fülhallgatómon keresztül hallgattam Simone Curtis dalait s ettől kicsit megnyugodtam. De miért is voltam én feszült és kissé ideges? Azt pontosan én magam sem tudtam. Talán a suliváltás miatt, vagy a gondolat miatt miszerint megint be kell tennem a lábaimat annak az épületnek a falai közé. Bár aznap lett volna próbám az iskolazenekarral, mégsem vittem a hegedűmet. Tudtam, hogy ki kell lépnem, mégis ez volt a legnehezebb feladat az egészben. Mióta Los Angelesbe költöztünk tagja voltam a zenekarnak, s bár az-az idő nem épp nevezhető hosszúnak, mégis befogadtak. A próbateremben mindig tudtam egy kis magányt találni vagy épp társaságot, ha arról volt szó. A tagtársaimat inkább mondtam volna havernak mint barátnak, de igaz ami igaz: nagyon jól éreztem magam velük.
Ahogy az autó kerekei halk csikorgással megálltak, a gyomrom a benne lévő görccsel együtt ugrott egy nagyot. Már láttam a lelki szemeim előtt a napomat és nem tetszett a dolog. De egy mély levegővétel után mosolyt festettem fehér arcomra.
- Köszi a fuvart apa! - adtam neki egy puszit az arcára.
- Legyen szép napod! - szólt még utánam a kocsi ajtajából, mire én biccentettem ő pedig elhajtott.
- Lám-lám! - hallottam meg akkor azt a hangot amit egyáltalán nem akartam meghallani. - A kis Emi.
- Úgy hallom még mindig nem zavar a tény miszerint idősebb vagyok. - válaszoltam mosolyogva.
- Már megint lúzerkedéssel akarsz menőzni? Van egy rossz hírem! Ez nem fog menni. – válaszolt a haját hátradobva Kim.
- Kérlek, legalább ezt a hetet had töltsem el úgy, hogy békén hagysz. – néztem rá, a könyörgéshez hasonló tekintettel.
- Ugyan, ez a hét mitől lenne más? – reszelgette a körmét Kimberli egyik „talpnyalója” Britnie.
- Attól, hogy… - kezdtem volna bele, viszont akkor rájöttem ez egy hülye ötlet. Valószínű ha elmondtam volna nekik miszerint ez az utolsó hetem abban az iskolában, biztos pokollá tették volna az életemet. – Á, inkább hagyjuk! – indultam el a suli belső udvara felé.
- Hülye liba! – sziszegte utánam Kim, de nem törődtem vele.
Az udvar hátsó részében állt egy barackfa, előtte pedig egy pad foglalt helyet. Letelepedtem a padra, magam mellé fektettem a táskám, elő vettem a Da Vinci kód-ot, s bekapcsolva a zenét olvasni kezdtem. Valójában minden szünetben és lyukas ósában ezt csináltam. Na jó, beismerem voltak kivételek. Írtam már puskát, rajzoltam, esetenként leckét is írtam, de a legjellemzőbb mégis az volt mikor olvastam. De mint mindig, a nyugalmamat ezúttal is megzavarta valami, pontosabban valaki.
- Szia Emiri! - lépett oda hozzám Matt az osztálytársam. Nagy zöld szemei kedvesen csillogtak, félhosszú vörös haját egy copfba fogta össze, amiből már néhány tincs megszökött. Világosszürke farmer, fehér sportcipő és egy fekete póló volt rajta, amit fehér körös minta díszített.
- Szia, Matt! - néztem fel rá. - Irodalom, matek, töri vagy kémia? - soroltam fel neki azokat a tantárgyakat amikből aznapra leckénk volt.
- A matek jó lenne, de nem ezért jöttem.
- A lelki segélyszolgálat áll rendelkezésedre. - vettem ki a fülest a fülemből és arrébb vettem a táskám, hogy le tudjon ülni mellém. Mosolyogva biccentett, majd belekezdett:
- Valójában tanácsot szeretnék kérni.
- Hallgatlak! - szorongattam a könyvet a kezemben. Ahogy a lapok halkan megnyikordultak kicsit összerezzentem. Matt a suli szinte összes lánya szerint igazán helyes volt, és valójában nekem is tetszett, és egy picit kínosan éreztem magam a közelségétől, valamint a rám szegeződő szúrós női tekintetektől. De ezt próbáltam legyűrni magamban s csak a feladatra koncentrálni: segítenem kell egy osztálytársamnak!
- Szeretnék randira hívni egy lányt, de nem igazán ismerem szóval kíváncsi vagyok a véleményedre. Először a modern művészeti múzeum jutott eszembe, aztán a tropikárium, de az este ahogy figyeltem a naplementét az jutott eszembe, ez biztos tetszene neki.
- És milyen a lány? - érdeklődtem mosolyogva. - Mond el amit tudsz, és amit gondolsz róla! Akkor megfelelő tanácsot tudok adni.
- Hát... - vakargatta a tarkóját Matt. - De ha rájössz ki az, ne mond el neki! - bólintottam, ő pedig belekezdett. - Nagyon kimért ember. Soha nem dobálózik csak úgy bele a vak világba a szavakkal, vagy ha igen, azt senki nem veszi észre. Nagyon kedves és segítőkész, még azokkal is akikkel nincs jóban. A tanárok szeretik mert jól tanul és jól nevelt. Az öltözködése nem kihívó, viszont csinos.
- Bevallom, fogalmam sincs kire gondolsz. - mosolyodtam el. - Viszont az elmondottak alapján szerintem az lenne a legjobb ha először a múzeumba mennétek, aztán pedig egy séta a tengerparton.
- Köszönöm! - arcán egy hálás mosoly jelent meg. - De tényleg nem tudod kire gondoltam?
- Esküszöm! - tettem a szívemre a jobb kezem, a balt pedig feltartottam, de közben nevettem.
- És ha azt mondom, hogy ez a lány japán? - fürkészte a tekintetemet. Kellett egy kis idő még az agyam felfogta az információkat. A suliban én voltam az egyetlen japán diák. A fejemben újra és újra lejátszottam Matt szavait, de nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Az agyam mintha csak egy észrevehetetlen gátat vetett volna a gondolataim útjába, amitől nem tudtam felfogni a helyzet igazi súlyát.
- Ez kedves tőled. - tűrtem a fülem mögé a hajamat.
- Akkor? Eljössz velem egy randira? - nézett csillogó szemekkel. Abba a nézésbe belepirultam.
- Igen! - bólintottam. Igazság szerint tetszett az ötlet, hogy Matt és én együtt sétáljunk a tengerparton. Nem mellesleg a múzeumba is el akartam menni a New York-ba költözés előtt.
- Köszönöm! - az egyik ujjával végigsimított a kézfejemen. Apró gesztus volt, nekem mégis sokat jelentett. Mikor elköltöztünk japánból, úgy gondoltam Misaki után már nem leszek képes ugyanúgy érezni a fiúk iránt. Akkor mégis boldog és felszabadult voltam. Nem is azért mert Matt randira hívott vagy ilyesmi, hanem mert újra azt éreztem: élek!
- A szerda délután megfelelne? Mondjuk úgy 5 óra felé?
- Tökéletes! - ekkor halottuk meg a csengő visítós hangját, ami azt jelezte az első óra hamarosan elkezdődik.
- Hölgyem, velem tartana a történelem órára? - nyújtotta felém a kezét Matt, én pedig elnevettem magam, ahogy ő is.
- Örömmel! - helyeztem kézfejem a kezébe, majd így indultunk el a terem felé. Egyfelől jó érzés volt, másfelől viszont zavaró is. Örültem ennek a kézen fogva járunk dolognak különösen mert nem éreztem zavarónak és görcsösnek s azt hiszem ez a spontaneitás volt a legszebb az egészben. Másrészt viszont tudtam, hogy ezzel a „húzásommal” kivívtam a legtöbb lány ellenszenvét, különösképp Kimbeliét. Már akkor el is képzeltem magamban mit kapok majd ha egyedül elkap valahol, de a félelemnél sokkal nagyobb volt a lelkiismeret furdalásom, hisz néhány tanáron kívül senki nem tudott róla, hogy a jövő héttől kezdve egy másik iskolába fogok járni arra pedig miszerint ez suli annyira messze van végképp senki nem számított. Mivel az osztályból már szinte mindenki megérkezett, nem akartam így „nyilvánosan” elmondani Mattnek mi a helyzet, ezért ezt a feladatot a szünetre hagytam.
Bár imádtam a töri órát, aznap mégis szomorkás volt a hangulatom. Mindig az jutott eszembe, hogy már csak egyszer leszek itt, s ez kicsit megrémített. Gondolatban újra átéltem az első napomat, ami meglepő módon szintén hétfő volt. Miközben az órai vázlatot írogattam a füzetbe, s figyeltem a tanár úrra, az ujjaim kissé elkalandoztak a pad lapján s végül Mozart Requiem-ét kezdték „lejátszani”. Amint ezt észrevettem, rögtön abba is hagytam és csak reménykedni tudtam, hogy senki nem vette észre. De miért is csinálta ezt a bal kezem, és honnan tudtam mit ütlegelnek az ujjaim? Ezt a dalt még Nagyi kezdte el tanítani nekem. A halála után sokat játszottam ezt a számot. Mikor pedig eltört a kezem megpróbáltam egy kézzel megtanulni, ami kisebb nagyobb sikerekkel meg is valósult. Mivel abban az időben minden szabad percemben arra koncentráltam, hogy miként is lehetne ezt egy kézzel lejátszani, ezért sokszor zongora nélkül „játszottam” a mozdulatok pedig szinte berögzültek.
Azóta is ha bármikor annyira elmerültem a gondolataimban, hogy aztán mintha álomból ébresztettek volna, úgy tértem magadhoz, a kezem mindig ráállt az ismerős mozdulatsorra. A fali órára pillantottam, s próbáltam kitalálni mennyi idő eshetett ki, mialatt a tanárunk éppen a Francia forradalmat ecsetelte éppen. Vettem egy mély levegőt, s próbáltam koncentrálni, amit kisebb-nagyobb sikerekkel meg is valósítottam, de a gondolataim sokszor visszatértek ugyan abba a pontba, s ez kezdett zavaróvá válni, de nem foglalkoztam vele. Pontosabban azt próbáltam magamba sulykolni, hogy nem érdekelnek a gondolataim. Mikor végül meghallottam a csengő sípolós jaj kiáltását, egyszerre lélegeztem fel és lettem szörnyen ideges. Megrémített a gondolat, hogy vajon Matt mit fog szólni. Bár nem voltam belé szerelmes, de hidegen se hagyott.
Kissé remegő lábakkal indultam el az udvar felé. Kellett egy kis friss levegő a fejem kiszellőztetéséhez, ráadásul nem bíztam a lábaimban sem. Miután sikerült átküzdenem magam a folyosó tömegén, megkönnyebbülve huppantam le, a barackfa alatti padra, ám ez az érzés nem tartott sokáig ugyanis megjelent Matt.
- Mondanom kell valamit! - böktem ki, mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna.
- Hallgatlak! - bár kicsit meglepett volt, gyorsan reagált.
- Én... - gyűrögettem a táskám. - Én...
- Valami baj van Emiri? Nem érzed jól magad? - aggodalmaskodott.
- Jól vagyok! - sóhajtottam. - De valamit mondanom kell!
- Hallgatlak! - bár próbált nyugodtnak tűnni, de láttam, hogy közel sem volt az.
- Jövő héttől már nem ebbe az iskolába fogok járni. Felvettek a Juliardba, New Yorkba megyek. - furcsa megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, de a gyomromban még mindig ott volt a görcs Matt miatt.
- Én azért még szeretném ha megpróbálnánk. – fogta meg a kezem, mire én elpirultam.
- Ennyire látsz bennem valami? – kérdeztem meglepetten.
- Még annál többet is! – simított ki egy kósza hajtincset az arcomból.

2012. október 3.

End of the Dream - 4. rész

Hali-hali!

   Igen, jól tudom, hogy augusztus 19 környékére ígértem ezt a részt, de mikor táborból hazajöttem, egyszerűen nem jött az ihlet, aztán pedig jött a suli és nekem meg nem volt időm. De ma (mivel nem volt mit olvasnom) megírtam kb. másfél oldalt, ezzel befejezve a részt. Jó olvasást kívánok, és remélem ezután is fogtok engem olvasni! A rész pedig 2 héten belül jön. És ha nem nyugodtan leszedhetitek a fejemet. xD Jó olvasást!




4. rész – Élni való életem

- Mikor fogsz kezdeni? – érdeklődött Yamada miközben az ebédre vártunk.
- Május negyedikén. – válaszoltam miután letettem a villámat, amivel addig „játszottam”.
- De hát az már csak alig egy hét. – döbbent le nővérem.
- Tudom. – bólintottam. – De minden második hétvégén haza fogok jönni. – Yama csak fintorgott.
- Azért hiányozni fogsz. – ivott bele az ásványvizébe.
- De remélem, előtte azért eljössz hozzánk. – mosolygott Bill. – És önöket is várjuk. – fordult a szüleinkhez. – A szüleim a hétvégén érkeznek. Németországból repülnek el hozzánk látogatóba és szeretném bemutatni nekik Yamadát és önöket. Na és persze téged is. – kacsintott rám mire én elpirultam.
- Óh! – lepődött meg apa.
- Köszönjük a meghívást! – válaszolt anya mosolyogva.
- Emi… - szólalt meg halkan a nővérem.
- Tessék? – kérdeztem kissé meglepetten.
- Hogy-hogy zongoráztál? Mármint nagyon szépen játszottál meg minden, de én azt hittem a hegedűt akarod majd előnyben részesíteni a tanulmányaid során.
- Soha nem szerettem a hegedőt. – válaszoltam szórakozott mosollyal az arcomon.
- Komolyan? – anya nem hit a fülének.
- De hát kislányom! Olyan szépen hegedültél mindig is.
- Attól még soha nem szerettem.
A beszélgetésnek ezen része abbamaradt ugyanis a pincér kihozta az ebédünket. Utána pedig már Yamada és Bill volt a téma. Anyuék mindenfélét tudni akartak róla, én pedig csak mosolyogtam és ha az volt helyeseltem vagy megráztam a fejem. Nem éreztem kötelességemnek, hogy előrébb vigyem a beszélgetést. Ők tökéletesen elvoltak én pedig örültem, hogy a nővérem boldog. Igazság szerint magamnak sem mertem volna bevallani, de az agyam hátsó részében mindig ott motoszkált annak a férfinek az alakja aki elsuhant mellettünk az étteremhez vezető úton. Sötét afrofonatai, egész picit barnás bőre, hatalmas napszemüvege és a cigarettájának az illata. Olyan érdekes aromája volt. Kissé édeskés, mégis olyan fullasztó. Nem igazán értettem mi tetszett meg abban annyira, hiszen amúgy meg nem bírtam a cigarettát, mikor apa a közelemben dohányzott, én rendszerint elmentem mert fulladoztam a füsttől, viszont annak a halált hordozó nikotinnal felpumpált papír rudacskának az illata olyan csodás volt. Akár egy nyári hűvös szellő…
- Emiri. – fogta meg a kezemet óvatosan anya mire feleszméltem.
- Tessék? – néztem a kíváncsi arcokat.
- Bill azt kérdezte nem tudnál-e segíteni nekik. – mondta apa rosszalló tekintettel.
- Bocsánat, kicsit elbambultam… - arcomon pír suhant át, majd a szégyenlősség egy apró mosolyba váltott át. – Szívesen segítek nektek ha tudok. De miről lenne szó? – vontam fel a szemöldökömet.
- A testvérem Tom szokta kreálni a zenei alapot, de a zongora rész nem tetszik az egyik dalnál. Mikor Yamada említette, hogy zongorázol, arra gondoltam segíthetnél nekünk. – furcsa volt Bill zavartsága. Bár engem nem zavart, de érdekesen hatott egy felnőttől az ilyen zavart viselkedés.
- De szépen mondtad a nővérem nevét? – tátottam el a számat, erre Yama erre csak mosolygott, Bill pedig még jobban zavarba jött.
- Izé… köszi! – válaszolta a kis fekete énekes.
- Billnek tényleg nagyon szép a kiejtése, de sajnos csak a nevek terén, ugyanis a köszönömöt még mindig nem tudja kimondani japánul. – húzódott huncut vigyor a nővérkém arcára.
- Hé! – háborodott fel az említett. – Ezért még kapsz! – húzta össze a szemeit, amiből gyorsan mosoly kerekedett, s végül már csak mosolygott Yamadára, majd apró puszit nyomott a homlokára.
Az ebéd hátralévő része is hasonló hangulatban telt mint azelőtt, ám én igyekeztem jobban odafigyelni arra, hogy pontosan mi is történik. Nem azt mondom az első téma nem volt érdekes, ám engem más izgatott, foglalkoztatott. Bár nem értettem miért érdekel engem az a férfi, mert nyilvánvalóan érdekelt ha annyit járt rajta az eszem, de ezt nem akartam bevallani magamnak. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt. Nem Misaki után vágyódtam, hisz akkorra már túltettem magam azon a laza kis kapcsolaton, ráadásul ő 2 héttel a költözésünk után egy másik lánnyal volt együtt. A gondolataim kuszák voltak ami kifejezetten zavart. Általában én voltam maga a megtestesült nyugalom, higgadtság és ésszerűség, ám akkor teljesen összezavarodtam, s ismét 9 évesnek éreztem magamat.
Olyan 3 óra lehetett mikor elindultunk hazafelé. Szó mi szó, eléggé meglepődtem mikor a telefonom kijelzőjére pillantva, ez a kora délutáni időponttal találtam szembe magamat. Akkor nyugtáztam magamban először a tényt miszerint: jó társaságban gyorsan repül az idő. Hazafelé az autóban végig azon gondolkoztam mennyivel másabban viselkedett anya, apa, Yamada na és persze én is. Ám, amíg ez neki előnyükre vált, legalábbis szerintem, addig az én un szociális viselkedésemmel szépen leírtam magamat. Ahogy az agyam ezen az eszmefuttatáson pörgött, valahogy a tekintetem Yama, szépen ível arcára tévedt, aminek textúrája eléggé meglepett. Azelőtt láttam már szerelmes felnőtteket, nem mellesleg emlékeztem milyenek voltak a szüleink, a Japánba költözés előtt. Ám a testvéremen még távolról sem lehetett, olyan vagy akár csak hasonló jeleket sem észrevenni. Ám mikor észrevette, hogy figyelem, rögtön magára öltötte a "szerelmesvagokésrohadtboldog" kifejezést.
- Mit nézel hugi? - kérdezte kedvesen.
- Semmit! - válaszoltam zavartan. - Csak nagyon szép az arcod.
- Aranyos vagy! Köszönöm!
Míg haza nem értünk Yamada fenntartotta a látszatot, sőt amikor csak összefutottunk a házban mindvégig ilyen maradt. Valószínű azt hitte így megtéveszthet, ám ez koránt sem volt így. Nem voltam egy csodabogár, viszont a környezetemben elők nem tudták elrejteni előlem az érzéseiket. Bár Yama elég jó színésznő volt, én átláttam az játékán. Nem szerette Billt, s erre a nyakamat tettem volna. Bár lehet kedvelte, de a szerelem távol állt az érzelmeitől. Viszont nem tudta, hogy tudom amit tudok, így belementem a játékába, s ezzel lassacskán el is ment a hétvégénk. Bár nem köteleztek rá se anyáék se a suli, én mégis úgy döntöttem azon a héten még bejárok az iskolába. Bár valójában nem szerettem azt az iskolát, mégis ott tanultam majdnem 3 évig, így elég sok emlék és érzelem kötött oda.
A hétfő reggelem elég nehézkesen indult. Fáradt és álmos voltam, ráadásul a gyomrom már ébredéskor görcsben volt, és egy belső hang arra engedett következtetni, hogy ez az állapot nem igazán fog változni a nap folyamán. A szekrényemből előhalásztam egy fehér toppot meg a kedvenc sötétkék farmeremet. A készülődéssel ami általában 20-25 percig szokott tartani, aznap fele annyi idő alatt sikerült végeznem.
- Gyors voltál. - jegyezte meg anya mikor már a konyhában ültünk az ebédlő asztalnál.
- Pedig nem siettem. - válaszoltam csendesen.
- Gondolkodtál már melyik tárgyat veszed még fel? - kérdezte apa kimérten. Bár az én fő tárgyam a zene volt, azon belül is a zongora, ugyan úgy tanultam matekot, irodalmat, nyelvtant, történelmet, rajzot ami szintén szerepelt a zeneisek tanterv alapjában, ami számomra furcsán hatott de szerettem a rajzot úgyhogy ez nem zavart. Valamint felvehettünk még egy tantárgyat. Még a bizottságtól megkaptam a listát a választható órákról. Szerepelt benne a tesi, amihez lett volna kedvem, ám mivel 13 évesen sikeres mód eltörtem a karomat, és csak 3 műtét után tudtam csak újra fájdalom nélkül játszani, így erről a "tervemről" hamar lemondtam. A listán szerepeltek még a francia, spanyol, olasz, latin, német és japán nyelvek, de mivel az anyanyelvemet már hiba nélkül beszéltem a többihez pedig nem sok kedvem volt, így ezeket hagytam is. A filozófia már névről sem volt igazán szimpatikus, ráadásképpen nem is tudtam mit takar a tantárgy neve így arról is lemondtam. Ezeken kívül még felvehettük a táncot, színjátszást, énekórát, földrajzot, biológiát, fizikát és kémiát is. Valamint bármelyik alap óránkat emelt óraszámban vagy akár más hangszeren a zenét is.
- Egyenlőre még nem döntöttem. - mondtam pár másodperc után. - Bár nagyon vacillálok az éneken és az emelt törin.
- Véleményem szerint a filozófia jobban mutatna a főiskolai jelentkezéshez benyújtandó önéletrajzodban.
- Apa, nem megyek jogi egyetemre. - válaszoltam határozottan.
- Suichi, azt hiszem Emirinek igaza van. - szólt közbe anya, lágy szeretettel a hangjában.
- Ezt, hogy érted Midori? - apa hangja meglepett és kissé talán felháborodott is volt.
- Nem akarok ügyvéd lenni. - böktem ki. - Zenész szeretnék lenni. Járni a világot, új helyekre eljutni, megismerkedni más kultúrákkal. - nem mertem a szemükbe nézni. Féltem, hogy akkor minden bátorságom elszáll, ám mikor befejeztem a mondandómat és végignéztem a megdöbbent szüleim arcán, s szembe találkoztam Yamada elismerő tekintetével, valahogy boldogság járta át a szívemet.
- Emiri... - hebegte anya.
- Igaza van. - szólt közbe a nővérem mire az én arcomra is kiült a döbbenet. - Attól, hogy ő a ti kislányotok még egy önálló ember, saját akarattal és érzésekkel. Ne akarjátok megszabni az élete folyamát. Had éljen egy kicsit!
- Yamada... - hebegtem meghatódva. Soha nem gondoltam volng, hogy az én kemény nővérem így ki fog állni mellettem.