End of the Dream - 5. rész

Hali-hali!

   Na, asszem ez a rész most elég gyorsan jött. ;) Nem is kanyarítom a szót, jó olvasást! :D

5. rész – Nélküled is élek

Az autónk kerekei alatt lassan fogyott az út ami a házunk és a suli között feküdt. A fülhallgatómon keresztül hallgattam Simone Curtis dalait s ettől kicsit megnyugodtam. De miért is voltam én feszült és kissé ideges? Azt pontosan én magam sem tudtam. Talán a suliváltás miatt, vagy a gondolat miatt miszerint megint be kell tennem a lábaimat annak az épületnek a falai közé. Bár aznap lett volna próbám az iskolazenekarral, mégsem vittem a hegedűmet. Tudtam, hogy ki kell lépnem, mégis ez volt a legnehezebb feladat az egészben. Mióta Los Angelesbe költöztünk tagja voltam a zenekarnak, s bár az-az idő nem épp nevezhető hosszúnak, mégis befogadtak. A próbateremben mindig tudtam egy kis magányt találni vagy épp társaságot, ha arról volt szó. A tagtársaimat inkább mondtam volna havernak mint barátnak, de igaz ami igaz: nagyon jól éreztem magam velük.

Ahogy az autó kerekei halk csikorgással megálltak, a gyomrom a benne lévő görccsel együtt ugrott egy nagyot. Már láttam a lelki szemeim előtt a napomat és nem tetszett a dolog. De egy mély levegővétel után mosolyt festettem fehér arcomra.

- Köszi a fuvart apa! - adtam neki egy puszit az arcára.

- Legyen szép napod! - szólt még utánam a kocsi ajtajából, mire én biccentettem ő pedig elhajtott.

- Lám-lám! - hallottam meg akkor azt a hangot amit egyáltalán nem akartam meghallani. - A kis Emi.

- Úgy hallom még mindig nem zavar a tény miszerint idősebb vagyok. - válaszoltam mosolyogva.

- Már megint lúzerkedéssel akarsz menőzni? Van egy rossz hírem! Ez nem fog menni. – válaszolt a haját hátradobva Kim.

- Kérlek, legalább ezt a hetet had töltsem el úgy, hogy békén hagysz. – néztem rá, a könyörgéshez hasonló tekintettel.

- Ugyan, ez a hét mitől lenne más? – reszelgette a körmét Kimberli egyik „talpnyalója” Britnie.

- Attól, hogy… - kezdtem volna bele, viszont akkor rájöttem ez egy hülye ötlet. Valószínű ha elmondtam volna nekik miszerint ez az utolsó hetem abban az iskolában, biztos pokollá tették volna az életemet. – Á, inkább hagyjuk! – indultam el a suli belső udvara felé.

- Hülye liba! – sziszegte utánam Kim, de nem törődtem vele.

Az udvar hátsó részében állt egy barackfa, előtte pedig egy pad foglalt helyet. Letelepedtem a padra, magam mellé fektettem a táskám, elő vettem a Da Vinci kód-ot, s bekapcsolva a zenét olvasni kezdtem. Valójában minden szünetben és lyukas ósában ezt csináltam. Na jó, beismerem voltak kivételek. Írtam már puskát, rajzoltam, esetenként leckét is írtam, de a legjellemzőbb mégis az volt mikor olvastam. De mint mindig, a nyugalmamat ezúttal is megzavarta valami, pontosabban valaki.

- Szia Emiri! - lépett oda hozzám Matt az osztálytársam. Nagy zöld szemei kedvesen csillogtak, félhosszú vörös haját egy copfba fogta össze, amiből már néhány tincs megszökött. Világosszürke farmer, fehér sportcipő és egy fekete póló volt rajta, amit fehér körös minta díszített.

- Szia, Matt! - néztem fel rá. - Irodalom, matek, töri vagy kémia? - soroltam fel neki azokat a tantárgyakat amikből aznapra leckénk volt.

- A matek jó lenne, de nem ezért jöttem.

- A lelki segélyszolgálat áll rendelkezésedre. - vettem ki a fülest a fülemből és arrébb vettem a táskám, hogy le tudjon ülni mellém. Mosolyogva biccentett, majd belekezdett:

- Valójában tanácsot szeretnék kérni.

- Hallgatlak! - szorongattam a könyvet a kezemben. Ahogy a lapok halkan megnyikordultak kicsit összerezzentem. Matt a suli szinte összes lánya szerint igazán helyes volt, és valójában nekem is tetszett, és egy picit kínosan éreztem magam a közelségétől, valamint a rám szegeződő szúrós női tekintetektől. De ezt próbáltam legyűrni magamban s csak a feladatra koncentrálni: segítenem kell egy osztálytársamnak!

- Szeretnék randira hívni egy lányt, de nem igazán ismerem szóval kíváncsi vagyok a véleményedre. Először a modern művészeti múzeum jutott eszembe, aztán a tropikárium, de az este ahogy figyeltem a naplementét az jutott eszembe, ez biztos tetszene neki.

- És milyen a lány? - érdeklődtem mosolyogva. - Mond el amit tudsz, és amit gondolsz róla! Akkor megfelelő tanácsot tudok adni.

- Hát... - vakargatta a tarkóját Matt. - De ha rájössz ki az, ne mond el neki! - bólintottam, ő pedig belekezdett. - Nagyon kimért ember. Soha nem dobálózik csak úgy bele a vak világba a szavakkal, vagy ha igen, azt senki nem veszi észre. Nagyon kedves és segítőkész, még azokkal is akikkel nincs jóban. A tanárok szeretik mert jól tanul és jól nevelt. Az öltözködése nem kihívó, viszont csinos.

- Bevallom, fogalmam sincs kire gondolsz. - mosolyodtam el. - Viszont az elmondottak alapján szerintem az lenne a legjobb ha először a múzeumba mennétek, aztán pedig egy séta a tengerparton.

- Köszönöm! - arcán egy hálás mosoly jelent meg. - De tényleg nem tudod kire gondoltam?

- Esküszöm! - tettem a szívemre a jobb kezem, a balt pedig feltartottam, de közben nevettem.

- És ha azt mondom, hogy ez a lány japán? - fürkészte a tekintetemet. Kellett egy kis idő még az agyam felfogta az információkat. A suliban én voltam az egyetlen japán diák. A fejemben újra és újra lejátszottam Matt szavait, de nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Az agyam mintha csak egy észrevehetetlen gátat vetett volna a gondolataim útjába, amitől nem tudtam felfogni a helyzet igazi súlyát.

- Ez kedves tőled. - tűrtem a fülem mögé a hajamat.

- Akkor? Eljössz velem egy randira? - nézett csillogó szemekkel. Abba a nézésbe belepirultam.

- Igen! - bólintottam. Igazság szerint tetszett az ötlet, hogy Matt és én együtt sétáljunk a tengerparton. Nem mellesleg a múzeumba is el akartam menni a New York-ba költözés előtt.

- Köszönöm! - az egyik ujjával végigsimított a kézfejemen. Apró gesztus volt, nekem mégis sokat jelentett. Mikor elköltöztünk japánból, úgy gondoltam Misaki után már nem leszek képes ugyanúgy érezni a fiúk iránt. Akkor mégis boldog és felszabadult voltam. Nem is azért mert Matt randira hívott vagy ilyesmi, hanem mert újra azt éreztem: élek!

- A szerda délután megfelelne? Mondjuk úgy 5 óra felé?

- Tökéletes! - ekkor halottuk meg a csengő visítós hangját, ami azt jelezte az első óra hamarosan elkezdődik.

- Hölgyem, velem tartana a történelem órára? - nyújtotta felém a kezét Matt, én pedig elnevettem magam, ahogy ő is.

- Örömmel! - helyeztem kézfejem a kezébe, majd így indultunk el a terem felé. Egyfelől jó érzés volt, másfelől viszont zavaró is. Örültem ennek a kézen fogva járunk dolognak különösen mert nem éreztem zavarónak és görcsösnek s azt hiszem ez a spontaneitás volt a legszebb az egészben. Másrészt viszont tudtam, hogy ezzel a „húzásommal” kivívtam a legtöbb lány ellenszenvét, különösképp Kimbeliét. Már akkor el is képzeltem magamban mit kapok majd ha egyedül elkap valahol, de a félelemnél sokkal nagyobb volt a lelkiismeret furdalásom, hisz néhány tanáron kívül senki nem tudott róla, hogy a jövő héttől kezdve egy másik iskolába fogok járni arra pedig miszerint ez suli annyira messze van végképp senki nem számított. Mivel az osztályból már szinte mindenki megérkezett, nem akartam így „nyilvánosan” elmondani Mattnek mi a helyzet, ezért ezt a feladatot a szünetre hagytam.

Bár imádtam a töri órát, aznap mégis szomorkás volt a hangulatom. Mindig az jutott eszembe, hogy már csak egyszer leszek itt, s ez kicsit megrémített. Gondolatban újra átéltem az első napomat, ami meglepő módon szintén hétfő volt. Miközben az órai vázlatot írogattam a füzetbe, s figyeltem a tanár úrra, az ujjaim kissé elkalandoztak a pad lapján s végül Mozart Requiem-ét kezdték „lejátszani”. Amint ezt észrevettem, rögtön abba is hagytam és csak reménykedni tudtam, hogy senki nem vette észre. De miért is csinálta ezt a bal kezem, és honnan tudtam mit ütlegelnek az ujjaim? Ezt a dalt még Nagyi kezdte el tanítani nekem. A halála után sokat játszottam ezt a számot. Mikor pedig eltört a kezem megpróbáltam egy kézzel megtanulni, ami kisebb nagyobb sikerekkel meg is valósult. Mivel abban az időben minden szabad percemben arra koncentráltam, hogy miként is lehetne ezt egy kézzel lejátszani, ezért sokszor zongora nélkül „játszottam” a mozdulatok pedig szinte berögzültek.

Azóta is ha bármikor annyira elmerültem a gondolataimban, hogy aztán mintha álomból ébresztettek volna, úgy tértem magadhoz, a kezem mindig ráállt az ismerős mozdulatsorra. A fali órára pillantottam, s próbáltam kitalálni mennyi idő eshetett ki, mialatt a tanárunk éppen a Francia forradalmat ecsetelte éppen. Vettem egy mély levegőt, s próbáltam koncentrálni, amit kisebb-nagyobb sikerekkel meg is valósítottam, de a gondolataim sokszor visszatértek ugyan abba a pontba, s ez kezdett zavaróvá válni, de nem foglalkoztam vele. Pontosabban azt próbáltam magamba sulykolni, hogy nem érdekelnek a gondolataim. Mikor végül meghallottam a csengő sípolós jaj kiáltását, egyszerre lélegeztem fel és lettem szörnyen ideges. Megrémített a gondolat, hogy vajon Matt mit fog szólni. Bár nem voltam belé szerelmes, de hidegen se hagyott.

Kissé remegő lábakkal indultam el az udvar felé. Kellett egy kis friss levegő a fejem kiszellőztetéséhez, ráadásul nem bíztam a lábaimban sem. Miután sikerült átküzdenem magam a folyosó tömegén, megkönnyebbülve huppantam le, a barackfa alatti padra, ám ez az érzés nem tartott sokáig ugyanis megjelent Matt.

- Mondanom kell valamit! - böktem ki, mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna.

- Hallgatlak! - bár kicsit meglepett volt, gyorsan reagált.

- Én... - gyűrögettem a táskám. - Én...

- Valami baj van Emiri? Nem érzed jól magad? - aggodalmaskodott.

- Jól vagyok! - sóhajtottam. - De valamit mondanom kell!

- Hallgatlak! - bár próbált nyugodtnak tűnni, de láttam, hogy közel sem volt az.

- Jövő héttől már nem ebbe az iskolába fogok járni. Felvettek a Juliardba, New Yorkba megyek. - furcsa megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, de a gyomromban még mindig ott volt a görcs Matt miatt.

- Én azért még szeretném ha megpróbálnánk. – fogta meg a kezem, mire én elpirultam.

- Ennyire látsz bennem valami? – kérdeztem meglepetten.

- Még annál többet is! – simított ki egy kósza hajtincset az arcomból.