End of the Dream - 4. rész

Hali-hali!

   Igen, jól tudom, hogy augusztus 19 környékére ígértem ezt a részt, de mikor táborból hazajöttem, egyszerűen nem jött az ihlet, aztán pedig jött a suli és nekem meg nem volt időm. De ma (mivel nem volt mit olvasnom) megírtam kb. másfél oldalt, ezzel befejezve a részt. Jó olvasást kívánok, és remélem ezután is fogtok engem olvasni! A rész pedig 2 héten belül jön. És ha nem nyugodtan leszedhetitek a fejemet. xD Jó olvasást!

4. rész – Élni való életem

- Mikor fogsz kezdeni? – érdeklődött Yamada miközben az ebédre vártunk.

- Május negyedikén. – válaszoltam miután letettem a villámat, amivel addig „játszottam”.

- De hát az már csak alig egy hét. – döbbent le nővérem.

- Tudom. – bólintottam. – De minden második hétvégén haza fogok jönni. – Yama csak fintorgott.

- Azért hiányozni fogsz. – ivott bele az ásványvizébe.

- De remélem, előtte azért eljössz hozzánk. – mosolygott Bill. – És önöket is várjuk. – fordult a szüleinkhez. – A szüleim a hétvégén érkeznek. Németországból repülnek el hozzánk látogatóba és szeretném bemutatni nekik Yamadát és önöket. Na és persze téged is. – kacsintott rám mire én elpirultam.

- Óh! – lepődött meg apa.

- Köszönjük a meghívást! – válaszolt anya mosolyogva.

- Emi… - szólalt meg halkan a nővérem.

- Tessék? – kérdeztem kissé meglepetten.

- Hogy-hogy zongoráztál? Mármint nagyon szépen játszottál meg minden, de én azt hittem a hegedűt akarod majd előnyben részesíteni a tanulmányaid során.

- Soha nem szerettem a hegedőt. – válaszoltam szórakozott mosollyal az arcomon.

- Komolyan? – anya nem hit a fülének.

- De hát kislányom! Olyan szépen hegedültél mindig is.

- Attól még soha nem szerettem.

A beszélgetésnek ezen része abbamaradt ugyanis a pincér kihozta az ebédünket. Utána pedig már Yamada és Bill volt a téma. Anyuék mindenfélét tudni akartak róla, én pedig csak mosolyogtam és ha az volt helyeseltem vagy megráztam a fejem. Nem éreztem kötelességemnek, hogy előrébb vigyem a beszélgetést. Ők tökéletesen elvoltak én pedig örültem, hogy a nővérem boldog. Igazság szerint magamnak sem mertem volna bevallani, de az agyam hátsó részében mindig ott motoszkált annak a férfinek az alakja aki elsuhant mellettünk az étteremhez vezető úton. Sötét afrofonatai, egész picit barnás bőre, hatalmas napszemüvege és a cigarettájának az illata. Olyan érdekes aromája volt. Kissé édeskés, mégis olyan fullasztó. Nem igazán értettem mi tetszett meg abban annyira, hiszen amúgy meg nem bírtam a cigarettát, mikor apa a közelemben dohányzott, én rendszerint elmentem mert fulladoztam a füsttől, viszont annak a halált hordozó nikotinnal felpumpált papír rudacskának az illata olyan csodás volt. Akár egy nyári hűvös szellő…

- Emiri. – fogta meg a kezemet óvatosan anya mire feleszméltem.

- Tessék? – néztem a kíváncsi arcokat.

- Bill azt kérdezte nem tudnál-e segíteni nekik. – mondta apa rosszalló tekintettel.

- Bocsánat, kicsit elbambultam… - arcomon pír suhant át, majd a szégyenlősség egy apró mosolyba váltott át. – Szívesen segítek nektek ha tudok. De miről lenne szó? – vontam fel a szemöldökömet.

- A testvérem Tom szokta kreálni a zenei alapot, de a zongora rész nem tetszik az egyik dalnál. Mikor Yamada említette, hogy zongorázol, arra gondoltam segíthetnél nekünk. – furcsa volt Bill zavartsága. Bár engem nem zavart, de érdekesen hatott egy felnőttől az ilyen zavart viselkedés.

- De szépen mondtad a nővérem nevét? – tátottam el a számat, erre Yama erre csak mosolygott, Bill pedig még jobban zavarba jött.

- Izé… köszi! – válaszolta a kis fekete énekes.

- Billnek tényleg nagyon szép a kiejtése, de sajnos csak a nevek terén, ugyanis a köszönömöt még mindig nem tudja kimondani japánul. – húzódott huncut vigyor a nővérkém arcára.

- Hé! – háborodott fel az említett. – Ezért még kapsz! – húzta össze a szemeit, amiből gyorsan mosoly kerekedett, s végül már csak mosolygott Yamadára, majd apró puszit nyomott a homlokára.

Az ebéd hátralévő része is hasonló hangulatban telt mint azelőtt, ám én igyekeztem jobban odafigyelni arra, hogy pontosan mi is történik. Nem azt mondom az első téma nem volt érdekes, ám engem más izgatott, foglalkoztatott. Bár nem értettem miért érdekel engem az a férfi, mert nyilvánvalóan érdekelt ha annyit járt rajta az eszem, de ezt nem akartam bevallani magamnak. Hogy miért? Arról fogalmam sem volt. Nem Misaki után vágyódtam, hisz akkorra már túltettem magam azon a laza kis kapcsolaton, ráadásul ő 2 héttel a költözésünk után egy másik lánnyal volt együtt. A gondolataim kuszák voltak ami kifejezetten zavart. Általában én voltam maga a megtestesült nyugalom, higgadtság és ésszerűség, ám akkor teljesen összezavarodtam, s ismét 9 évesnek éreztem magamat.

Olyan 3 óra lehetett mikor elindultunk hazafelé. Szó mi szó, eléggé meglepődtem mikor a telefonom kijelzőjére pillantva, ez a kora délutáni időponttal találtam szembe magamat. Akkor nyugtáztam magamban először a tényt miszerint: jó társaságban gyorsan repül az idő. Hazafelé az autóban végig azon gondolkoztam mennyivel másabban viselkedett anya, apa, Yamada na és persze én is. Ám, amíg ez neki előnyükre vált, legalábbis szerintem, addig az én un szociális viselkedésemmel szépen leírtam magamat. Ahogy az agyam ezen az eszmefuttatáson pörgött, valahogy a tekintetem Yama, szépen ível arcára tévedt, aminek textúrája eléggé meglepett. Azelőtt láttam már szerelmes felnőtteket, nem mellesleg emlékeztem milyenek voltak a szüleink, a Japánba költözés előtt. Ám a testvéremen még távolról sem lehetett, olyan vagy akár csak hasonló jeleket sem észrevenni. Ám mikor észrevette, hogy figyelem, rögtön magára öltötte a "szerelmesvagokésrohadtboldog" kifejezést.

- Mit nézel hugi? - kérdezte kedvesen.

- Semmit! - válaszoltam zavartan. - Csak nagyon szép az arcod.

- Aranyos vagy! Köszönöm!

Míg haza nem értünk Yamada fenntartotta a látszatot, sőt amikor csak összefutottunk a házban mindvégig ilyen maradt. Valószínű azt hitte így megtéveszthet, ám ez koránt sem volt így. Nem voltam egy csodabogár, viszont a környezetemben elők nem tudták elrejteni előlem az érzéseiket. Bár Yama elég jó színésznő volt, én átláttam az játékán. Nem szerette Billt, s erre a nyakamat tettem volna. Bár lehet kedvelte, de a szerelem távol állt az érzelmeitől. Viszont nem tudta, hogy tudom amit tudok, így belementem a játékába, s ezzel lassacskán el is ment a hétvégénk. Bár nem köteleztek rá se anyáék se a suli, én mégis úgy döntöttem azon a héten még bejárok az iskolába. Bár valójában nem szerettem azt az iskolát, mégis ott tanultam majdnem 3 évig, így elég sok emlék és érzelem kötött oda.

A hétfő reggelem elég nehézkesen indult. Fáradt és álmos voltam, ráadásul a gyomrom már ébredéskor görcsben volt, és egy belső hang arra engedett következtetni, hogy ez az állapot nem igazán fog változni a nap folyamán. A szekrényemből előhalásztam egy fehér toppot meg a kedvenc sötétkék farmeremet. A készülődéssel ami általában 20-25 percig szokott tartani, aznap fele annyi idő alatt sikerült végeznem.

- Gyors voltál. - jegyezte meg anya mikor már a konyhában ültünk az ebédlő asztalnál.

- Pedig nem siettem. - válaszoltam csendesen.

- Gondolkodtál már melyik tárgyat veszed még fel? - kérdezte apa kimérten. Bár az én fő tárgyam a zene volt, azon belül is a zongora, ugyan úgy tanultam matekot, irodalmat, nyelvtant, történelmet, rajzot ami szintén szerepelt a zeneisek tanterv alapjában, ami számomra furcsán hatott de szerettem a rajzot úgyhogy ez nem zavart. Valamint felvehettünk még egy tantárgyat. Még a bizottságtól megkaptam a listát a választható órákról. Szerepelt benne a tesi, amihez lett volna kedvem, ám mivel 13 évesen sikeres mód eltörtem a karomat, és csak 3 műtét után tudtam csak újra fájdalom nélkül játszani, így erről a "tervemről" hamar lemondtam. A listán szerepeltek még a francia, spanyol, olasz, latin, német és japán nyelvek, de mivel az anyanyelvemet már hiba nélkül beszéltem a többihez pedig nem sok kedvem volt, így ezeket hagytam is. A filozófia már névről sem volt igazán szimpatikus, ráadásképpen nem is tudtam mit takar a tantárgy neve így arról is lemondtam. Ezeken kívül még felvehettük a táncot, színjátszást, énekórát, földrajzot, biológiát, fizikát és kémiát is. Valamint bármelyik alap óránkat emelt óraszámban vagy akár más hangszeren a zenét is.

- Egyenlőre még nem döntöttem. - mondtam pár másodperc után. - Bár nagyon vacillálok az éneken és az emelt törin.

- Véleményem szerint a filozófia jobban mutatna a főiskolai jelentkezéshez benyújtandó önéletrajzodban.

- Apa, nem megyek jogi egyetemre. - válaszoltam határozottan.

- Suichi, azt hiszem Emirinek igaza van. - szólt közbe anya, lágy szeretettel a hangjában.

- Ezt, hogy érted Midori? - apa hangja meglepett és kissé talán felháborodott is volt.

- Nem akarok ügyvéd lenni. - böktem ki. - Zenész szeretnék lenni. Járni a világot, új helyekre eljutni, megismerkedni más kultúrákkal. - nem mertem a szemükbe nézni. Féltem, hogy akkor minden bátorságom elszáll, ám mikor befejeztem a mondandómat és végignéztem a megdöbbent szüleim arcán, s szembe találkoztam Yamada elismerő tekintetével, valahogy boldogság járta át a szívemet.

- Emiri... - hebegte anya.

- Igaza van. - szólt közbe a nővérem mire az én arcomra is kiült a döbbenet. - Attól, hogy ő a ti kislányotok még egy önálló ember, saját akarattal és érzésekkel. Ne akarjátok megszabni az élete folyamát. Had éljen egy kicsit!

- Yamada... - hebegtem meghatódva. Soha nem gondoltam volng, hogy az én kemény nővérem így ki fog állni mellettem.