Novella: My Dream...

Hali-hali!

Na, gyerekek! Itt van augusztus 15.-e vagyis a Durch den Monsun megjelenésének napja és ennek örömére most kaptok egy novellát amit egy versenyre írtam de nem kaptam rá helyezést. A bejegyzésért köszönet Eva Kaulitznak! ;) 18.-án jövök haza aztán 20.-án fix lesz rész. Puszi!

My Dream…

 

Csak meredten bámultam a csomagra. Zöld szemeiben keveredett a vágyódás és a félelem. Akkor töltöttem be a tizenhetet. A szüleim egy családi összejövetelt szerveztek ám ez engem teljesen hidegen hagyott. Egész este csak erre a pillanatra vártam. A nagymamám 3 évvel azelőtt halt meg és ő bízta rám ezt a csomagot. A lelkemre kötötte, hogy csak a 17. szülinapomon bonthatom ki, így bármennyire is kíváncsi természetű voltam, akkor hallgattam a jó tanácsra. Mikor a szüleim és 4 idősebb testvérem már nyugovóra tértek én még a kis padlásszobámban ültem törökülésben, az olvasólámpám fényénél és csak néztem a barna kissé ütött-kopott dobot, amire a nagymamám szép, dőlt betűs írásával volt látható a nevem.

- Gwendolin… - húztam végig az ujjamat az íráson. Felsóhajtottam, majd lassú, remegő kezekkel elkezdtem kikötni a spárgát majd óvatosan lehámoztam a papírt a dobozról. Nagyi nem bízta a véletlenre a dolgokat, jól becsomagolta az „ajándékomat”. Pontosan jó tudta mennyire türelmetlen ember voltam, talán ezzel is el akarta venni a kedvemet az idő előtti kinyitástól. Mikor már csak a megkopott, barna karton volt előttem egy pillanatra megálltam. A doboz teteje ketté volt vágva és az egyik darabja kissé felfelé állt így simán benézhettem volna rajtam ám nem tettem. Csak percekig bámultam magam elé és néztem a félig kibontott csomag űrjét. Ám mikor végre rászántam magam a kinyitására és felemeltem a doboz tetejének egyik részét, úgy éreztem magam mintha valami egyenesen belém csapódott volna. Nem fájt, de éreztem, ahogy az a valami egyszerűen bennem marad és már a részemként él tovább, ám erre a gondolatra megborzongtam. Talán az a valami, ami akkor belém került ösztökélt arra, hogy minél hamarabb megfejtsem a doboz tartalmának rejtélyét. Bár a kezeim remegtek, ahogy a csomag felé nyúltam, mégis határozottan fogtam meg a kartonlapokat és a doboz két oldalához simította a tetejét, így végre megláthattam mit is rejtett az ajándékom. Mikor elsőnek nagyi nyaklánca került az íriszeim elé meglepődtem és hihetetlen mód örültem. Mióta Ő nincs, velünk azóta senki nem tudta merre lehet ez a családi ékszer. Kiskoromban sokszor kértem nagyit, hogy had vegyem fel, de azt mondta majd talán egyszer, ha én leszek... A nyakláncot óvatosan felvettem és szemlélni kezdtem. A medál egy vékony, smaragdzöld bársonyfonálon függött. Nem volt túl nagy, olyan 5-6 centi átmérőjű lehetett. Ezüstből készült, egy kört és egy háromszöget formált, amik össze voltak kapcsolódva. Ahol egymásba fonódtak ott kis zöld kövek díszítették ugyan úgy, mint a sokszög végeit is. A körben csigavonal húzódott, s annak a közepét is egy kövecske díszítette.

Hosszú percekig szemléltem a kézműipar eme gyönyörű alkotását majd a nyakamba helyeztem az ékszert és újra a dobozra összpontosítottam. Mivel első pillantásra a nyaklánc egyes prioritású, ezért csak így másodszorra vettem észre a fekete bársony anyagot. Végigsimítottam rajta s akaratlanul is elmosolyodtam. Mikor kiemeltem a dobozból csak akkor vettem észre, hogy milyen nagy is az a valami, de mivel eldönteni nem tudtam mi lehet így felálltam és magam elé fogtam, hogy jobban szemügyre tudjam venni. Mikor a szemem végigpásztázta az ezüst szegélyes anyagot rájöttem mit is tartok a kezemben. Egy nem épp könnyű, mégis annál szebb palástot. Gyorsan a vállaimra terítettem és a nyakamnál összekötöttem majd a tükör elé állva szemlélni kezdtem magam. Szőkés, világosbarnás hajam a derekamig ért és bal oldalt az arcomba lógott. Zöld szemeim élettel telien csillogtak. Fehér bőröm erős kontrasztot alkotott a fekete köpennyel ám ezt némiképp ellensúlyozta az ezüstszínű szegély.

Mikor „kigyönyörködtem” magam a látványomban, levettem a köpenyt és az ágyam végébe fektettem, majd visszaültem a doboz elé és újra szemügyre vettem a tartalmát. Sok kis üvegcse volt benne, amire nagyi szép írásával voltak felvésve a dolgok nevei. Nem mindet néztem meg, csak úgy találomra szemléltem őket. Volt ott altató, nyugtató és kábító szer is, ez utóbbiba beleszagoltam és kis híján tényleg elájultam a bűzétől. A kis üvegcsék mellett még volt egy notesz is amibe telefonszámok, címek és nevek voltak felírva. Néhány lap átnézése után leraktam és újra a doboz tartalmára összpontosítottam. Volt még benne egy térkép a városunkról és egy madzagra felfűzött kő ami fekete volt és fényes. Nem értettem mire jók így csak a notesz mellé raktam őket. Végül már csak 1 dolog volt a dobozban: egy levél Nagyitól.

„Drága kicsi Gwendolyn-om!

Nagyon boldog 17. születésnapot kívánok neked! Tudom, hogy képes vagy egészen addig a napig zárva tartani az „ajándékomat”. Valószínű nem érted miért hagytam rád ezeket a kacatokat, nos, most végre megtudhatod az engem körülvevő titkot, amiért oly sok családi összejövetelről és ünneplésről hiányoztam.

Mikor betöltöttem a tizenhetet az édesanyám rám bízta a családja féltve őrzött titkát és kincseit, amit én most neked szeretnék átadni. Tudod a dédnagymamád Szellem kalauz volt, vagyis segített azoknak a lelkeknek, akik valamiért ebben a világban maradtak. Ennyi idősen megosztotta velem a titkát és azután már én segítettem a kóbor lelkeknek. Persze nekem ott volt ő, aki segítsen, ha valamiben tanácstalan voltam. Sajnálom, hogy nekem rád kell ruháznom ezt a terhet, támasz nélkül hagyva téged. A noteszben megtalálod Klaus atya címét és telefonszámát, ha bármire szükséged van, ő majd útbaigazít. Valamint Alexandra elérhetősége is le van írva. Kedves nő, eddig a napig ő látta el a feladataidat.

Hát drága kicsi Gwendolynom itt az idő! A levelet csak akkor olvasd tovább, ha biztos vagy benne, hogy képes leszel elviselni ezt a terhet, amit a szellemek közelség okoz. Higgy nekem drágaságom! Nem egy leányálom így az élet. Ha nem vállalod a felelősséget, akkor a dobozt, és annak minden tartalmát vidd el Alexandrához, ő tudni fogja, mit csináljon vele.

Felmerülhetett bennem, hogy miért is téged, a legfiatalabb unokámat választottam erre a feladatra, nos, a válasz nem épp egyszerű és nem is logikus. Az édesapád kiskorában soha nem látta a szellemeket és soha nem is érzett semmit mikor 1-1 megjelent a közelünkben, ugyan úgy folytatta a dolgait mintha semmi nem történt volna. Emlékszem a testvéreid sokszor mondták, hogy jött valaki hozzám mikor a szellemek meglátogattak, te viszont nem csináltál semmit. Nagy szemekkel néztél rám majd mindig elhagytad a házat. Ez bizonyította nekem az alkalmasságodat a feladatra. Míg a többi 4, idősebb testvéred ott ácsingózott körülöttem és a vendégem körül, te addig szépen, csendesen meghúzódtál valahol távol tőlünk.

Na és most elérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol még meggondolhatod magad. Ha biztos végig akarod ezt csinálni, akkor olvasd nyugodtan tovább, ha pedig nem akkor a teendőket már leírtam…

A bankban van egy számla nyitva a te nevedre. Ha bármelyik segítségadáshoz pénz kell, akkor arról teljes nyugalommal vehetsz ki pénzt. Az egész a tiéd, viszont ne szórd el oktalanul! Ha valamelyik szellem eszelős vagy gonosz tettet akar végrehajtani a segítségeddel, akkor nyugodtan mondj neki nemet. Mivel az idejük ebben az univerzumban véges, ezért meg fogják gondolni magukat. Ám figyelmeztetlek! Lesznek olyanok akiknek már nem tudsz segíteni…

Ha a térképet kinyitod, és felé helyezed a fekete követ, megtalálhatsz egy-egy elkószált szellemet is. Ez fontos lehet, akkor mikor más szellem kalauzok a segítségedet kérik. Nyugodj meg! Klaus atya tartja velük a kapcsolatot, ahogy Alexandra is, ha kellenek meg tudod találni őket.

Ezzel zárom soraimat kincsem. Kérlek nagyon vigyázz magadra! Tudom, hogy menni fog a dolog, de féltelek. Jobban, mint bárki mást!

Sokszor ölel és puszil: Grace nagyi”

***

Álmosan nyitogattam pilláimat majd az órára néztem: 04:36. Elfintorodtam majd felkapcsoltam a lámpát és pislogtam párat, hogy a szemem hozzá tudjon szokni a sötétséghez. Bár, már sokszor keltettek fel hajnalban, mégsem szívleltem túlságosan a dolgot. Mikor a szemem hozzászokott a fényviszonyokhoz, körbenéztem a szobában, hogy ki ébreszthetett fel ilyen korán, ám senkit nem láttam. Megdörzsöltem a szemeimet és újra körbepásztáztam a teret, hogy végre meglássam azt a valakit, de semmi. Mikor már azon kezdtem gondolkodni, hogy visszafekszem aludni, mikor hirtelen beugrott a szemeim elé a lány.  Egy picit felsikoltottam mire ő elkezdett nevetni. Ismerős volt a mosolya, de nem tudtam honnan.

- Te aztán boldog halott vagy. – fintorogtam.

- Segítened kell nekem! – nézett mélyen a szemeimbe. Akkor már az arca is ismerős volt de még mindig nem tudtam honnan.

- Ez a dolgom. – mosolyodtam el halványan. – A nevem Gwendolyn Walker. Téged, hogy hívnak?

- Liss… Lissa Kaulitz… - hajtotta le a fejét és leült az ágyamra.

- Mikor történt? – kérdeztem együtt érzően.

- Alig 3 órája… - az arcán egy könnycsepp látszott végigfolyni. – Nekem jött egy autó mikor hazafelé sétáltam…

- Sajnálom! – fogtam meg a kezét. Ha rajtam volt a nyaklánc, akkor képes voltam megérinteni a szellemeket, ezt csak nagyon sokára vettem észre. Konkrétan akkor mikor 18 voltam és majdnem leestem egy hídról ám az akkori „pártfogoltam” sikeresen megmentett.

- De… de az apámnak szüksége van rám! – nézett rám elszántan. – Ő egyedül olyan szerencsétlen tud lenni, különösen, hogy a bátyjának már van családja, ő viszont egyedül van nélkülem…

- Ha megmondod a számát, felhívom.

- Ilyenkor? – döbbent le.

- Szerinted még nem hívták őt a mentősök?

- De. – hajtotta le a fejét. Ahogy abból a szögből láttam az arcát rögtön leesett mi a szitu.

- Az apád Bill Kaulitz – Trümper. – vágtam homlokon magam.

- Honnan tudod? – döbbent le majd fintorgott. – Ja, igen… Az a kurva zenekara…

- Sajnálom. – hajtottam le a fejem és mellé ültem.

- Mennyi… mennyi időm van itt hátra?

- 2 hét. – mély levegőt vettem és vártam a reakciót ám semmi. Percekig ültünk csöndesen majd Lissiből kitört a sírás.

- Nehm… nehm… - sírta. Szorosan magamhoz öleltem és csitítgatni kezdtem.

- Minden rendben lesz! 2 hét hosszú idő. Addig még bőven tudunk beszélni az apukáddal.

- Deh… deh ő nehm fog beszélni sehnkivel… - szipogta. – Anyu… anyu halála után is egy hónap volt mire egyáltalán bárkihez is hozzá tudott szólni…

. Rá fogom venni! – jelentettem ki határozottan mire Liss arca kicsit felderült. – Akkor mondod a telefonszámot?

Gyors mozdulatokkal tárcsáztam a Lissa által bediktált számot, majd vártam. Végül a 8. hívásra valaki felvette a telefont.

- Jó estét! – szóltam bele! – Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom önt Kaulitz úr! A lányáról lenne szó…

- Mit tud maga az én Lissimről? – förmedt rám. – Tudj egyáltalán ki volt ő? Mit tudhatna róla? Engem sem ismer… Hogy meri őt emlegetni?

- Kérem… - vettem lágyabbra a hangomat.

- Maga csak ne kérjen semmi! – azzal lecsapta a kagylót.

***

- Jó napot! – léptem be másnap délelőtt a templomba.

- Áh, Gwendolyn! – üdvözölt Klaus atya. – Miben segíthetek?

- Sajnálom, hogy ilyen korán zavarom önt atyám, de van egy lány, akinek segítenünk kéne.

- És most hol van? – kíváncsiskodott majd elindult az oltár felé.

- A házamban van. Gondoltam most ott a legbiztonságosabb neki.

- Értem. – felelte a tiszteletes majd meggyújtott egy gyertyát. – Mit tudunk róla?

- Ma hajnalban halt meg. Az édesapja egyedül nevelte, mert az édesanyja meghalt egy orvosi műhiba miatt mikor ő 10 éves volt. Az apja nem hajlandó róla beszélni. Mármint felhívtam, de mikor szóba került leugatta a fejemet majd lecsapta.

- Nehéz eset… nehéz eset… - morfondírozott.

- Atyám… - szólaltam meg halkan.

- Tessék gyermekem?

- Ha meglátogatnám őt, talán könnyebb lenne elfogadnia, hogy a lánya még nem halt teljesen?

- Ezt tartod helyesnek? – kérdezett vissza.

- Nem tartok én semmit helyesnek. Ez a kötelességem. – néztem a tiszteletesre mereven.

- Dönts belátásod szerint! –nézte az egyik freskót.

- Szeretem, mikor semmiben nem segít. – fintorogtam.

- Ha azt mondanám, keresd fel őt, akkor felkeresnéd?

- Természetesen! – bólintottam határozottan.

- És ha azt mondanám, hogy ne keresd fel?

- Akkor már csak azért is felkeresném. – makacskodtam.

- Akkor meg? – mosolygott rám kedvesen.

- Maga manipulál engem atyám!

- Én nem! Te manipulálod saját magad!

Sértődötten megfordultam és kiviharoztam a templomból. Először nagyon dühös voltam a tiszteletesre, de végül csak elmosolyodtam és megráztam a fejem. Akkor már számomra is nevetséges volt a makacsságom.

***

Billel se aznap sem az azt követő napokban se jutottunk dűlőre. Hiába próbáltam neki magyarázni, hogy a lánya szelleme itt van és beszélni akar vele, ő azt mondta sarlatán vagyok és nem kéne szórakoznom mások érzéseivel. Persze én nem adtam fel. Minden nap hívtam és felkerestem a házában, de semmi. Ahogy teltek a napok Lissa egyre nyugtalanabb és fásultabb lett. Hiába próbáltam lelket önteni belé, nem ment.       A nyakláncom minden nap után csak egyre nehezebb súlyként tartózkodott a nyakamon, ám nem vehetem le. A lelkemre kötötték, hogy egész nap hordanom kell. Persze voltak kivételek mikor fürödtem vagy hasonló. Annál jobban féltettem a nagyi nyakláncát mintsem, hogy vízbe tegyem.

A 13. nap délelőttjén nem voltam otthon. Épp egy középkorú úrnak segítettem megmondani a nejének, hogy nem haragszik, rá mert megcsalta. Mikor épp hazafelé indultam megcsörrent a telefonom. Mivel addigra már elmentettem Bill számát így egyből megláttam, hogy ő keres. Fogalmam se volt mit akarhat, de reménykedtem, hogy végre hajlandó beszélni Lissáról.

- Halló, itt Gwendolyn Walker! – köszöntem bele hivatalos hangon.

- Jó napot kívánok Gwendolyn! Bill vagyok. Bill Kaulitz.

- Üdvözlom Bill! – az arcom mosolyra húzódott a kissé rémült hang miatt. – Miben segíthetek?

- El tudna jönni hozzám? Ez nem épp telefontéma…

- Máris megyek! – válaszoltam és leraktam a telefont. Beszálltam az autómba majd a gázra léptem és Bill háza felé vettem az irányt. Kíváncsi voltam mit akarhat mondani, rohadtul kíváncsi voltam, de fékeztem magam, mivel ha balesetem lett volna nem segíthettem volna Lissin.

- Üdvözlöm! – állt meg az ajtóban Bill és kezet ráztunk.

- Örvendek a találkozásnak! – mosolyogtam halványan.

- Kérem! Jöjjön beljebb! – bólintottam és beléptem a házba. Nem volt az a tipikus fényűző palota, de látszott rajta, hogy a lakói jó módban élnek.

- Nos, miről akart velem beszélni? – kérdeztem mikor már a hatalmas, fehér, műbőr kanapén ültem.

- Mivel úgy vélem én vagyok az idősebb, szeretnék tegeződni veled!

- Részemről rendben. – mosolyogtam.

- Nos, igazság szerint a lányomról akartam veled beszélni… - a hangja kicsit megremegett. – Tudod, olyan mintha itt lenne körülöttem…

- Most is? – kérdeztem érdeklődve.

- Igen! – bólintott félve. A tekintetemmel körbepásztáztam a teret, de nem láttam semmit.

- Mi volt Lissa kedvenc helye a házban?

- A szobája. Miért? – a kérdésemen meglepődött.

- Vezess, oda kérlek! – bár nem értette mi folyik körülötte, Bill nagyon segítőkész volt. Felállt és elindult az emeletre, én pedig követtem. Nem is kellett bemennünk Lissi szobájába, ő ott állt az ajtó előtt. Bólintott nekem mire és is viszonoztam a reakciót. Levettem a nyakláncomat és átnyújtottam Billnek.

- De hisz ez a tiéd. – döbbenten meredt rám.

- Vedd fel! – utasítottam mire ő a nyakába akasztotta. Liss csak ekkor kezdett körvonalazódni az íriszei előtt. Mindkettőjük szemei bekönnyeztek, majd lassú léptekkel a másik felé vették az irányt.

- Apu. – mosolyodott el Liss.

- Kislányom! – Bill szorosan megölelte őt. – Nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Tudom apu! – karolta át a férfi nyakát. – Én is szeretlek, de most mennem kell.

- Ugye vigyázol magadra?

- Persze! – Lissi elmosolyodott majd lassacskán beleveszett a semmibe. Bill levette a nyakláncot és visszaadta nekem.

- Köszönöm! – mosolygott rám.

- Szóra sem érdemes… - tűrtem a hajam a fülem mögé.

- De az! – fogta meg a kezem. – Visszaadtad az életemet…