End of the Dream - 3. rész

Hali-hali!

   Na, végre meghoztam a részt, remélem örültök neki! ;)

   Ám van egy rossz hírem (ha ezt lehet annak nevezni). 11.-én táborozni megyek így addig valószínű már nem lesz rész. 18.-án jövök haza ám a drága Eva Kaulitz megígérte, hogy 15.-én felrakja azt a részt amit addig összerakok nektek.

   Addig is legyetek jók és remélem tetszeni fog a rész! ;) Legyetek rosszak!

3. rész – A testvéri szeretet

Anya a jobb oldalamon, apa pedig a balomon állt mikor a Julliadr képviselői elmondták, hogy felvételt nyertem az iskolába. Anyu egy picit el is pityeredett, drága édesapám szemében pedig a büszkeség csillogott. Én csak megilletődve álltam ott és mikor kellett bólogattam.

- Meglepett minket mikor végül a zongora mellett döntött. – pödörgette a bajszát mosolyogva Mr. Brown a bizottság vezetője. Úgy az ötvenes végei felé járhatott, alacsony köpcös úr. A feje teteje kopasz volt, ám hosszú ősz tincsei a válla alá értek s a szakálla se volt épp apró.

- Emiri szereti a váratlan fordulatokat. – mosolygott zavartan anyu. – De egyébként nagyon fegyelmezett és szorgalmas lány.

- Igen dicséretre méltóak az eredményei. – mondta Adam Smith, aki a 3 férfi közül a legfiatalabb volt. Nem lehetett több 25-27 évesnél. Rövid fekete haja jól fésülten simult a fejéhez, ellipszis alakú szemüvegén pedig megcsillant a fény. A kezében egész végig egy mappát szorongatott.

- Köszönöm! – válaszoltam rezzenéstelen arccal és bólintottam egy egész aprót.

- Itt vannak a tájékoztatók. – nyújtott át nekem egy A4-es borítékot Mr. Hoffman. A harmincas évei közepén járhatott, sűrű barna haja és zöld szeme jól mutattak együtt a kedvesnek tűnő arcával.

- Nos, azt hiszem, mi indulunk. – nézett a másik két férfira Mr. Brown.

- Köszönöm, hogy meghallgattak! – mosolyodtam el illedelmesen mikor kezet ráztam velük.

- Öröm volt meghallgatni a játékát. – válaszolta Adam. – És örülök a találkozásnak.

- Részemről a szerencse! – mindig is úgy neveltek, hogyha elő kellett vennem az illedelmesebb modoromat, akkor a tökéletesnek mutasson. Már nagyon sok ember előtt megjátszottam az udvarias jó kislányt, de ezzel a fiúval szemben nem kellett.

Miután elköszöntünk a Julliardos bizottságtól visszamentünk a parkolóba ahol Yamada várt ránk egy fiúval. A srác jóval magasabb volt a nővéremnél és valami eszméletlenül vékony. Fekete haja az égnem állt. Bevallom, első gondolatom az volt: hogy állítja ezt be minden reggel? Aztán ahogy tovább szemléltem a furcsa idegent egyre ismerősebbnek tűnt. Az arcát nagy napszemüveg fedte, a bal kézfején egy csontvázas tetoválás, a körmei pedig feketére lakozva és a végeiken fehér sáv.

- Sziasztok! – köszönt a nővérem boldogan. Az a mosoly, azok a csillogó szemek… Le se tagadhatta volna az érzéseit. – Anya, apa, Emiri. Szeretnék nektek bemutatni valakit. Ő itt a barátom Bill.

- Jó napot kívánok! – köszönt és kezet rázott anyuékkal. – Bill Kaulitz Trümper vagyok.

- Takamoto Miyagi. – mutatkozott be apa.

- Samanta Miyagi. – üdvözölte őt anya.

- Emiri Miyagi. – ráztam vele kezet.

- Nagyon örvendek! – Bill mosolya rendkívül élettel teli volt. Meglepődtem rajta, mégis olyan jó érzés volt látni. – Egy igazi élő ember. – gondoltam.

- Bill csatlakozhatna hozzánk az ünneplésben? – fonta kezeit kedvese karjára Yamada.

- Igazán nem akarok zavarni! – mentegetőzött udvariasan.

- Jaj, ne butáskodj! – legyintett anya.

- Jó lenne, ha te is ott lennél. – mosolyogtam. Volt valami a kisugárzásában, ami nem hagyott nyugodni, hagyni.

- Látod? – a nővéremnek szinte a füleiig ért a mosolya. – Mondtam, hogy nem lesz itt semmi gond.

- Látom. – tette Yamada kezére az övét és mélyen a szemébe nézett, mire a testvérem elpirult. – Csak egy percet kérek! Felhívom í bátyámat.

- A kocsinál megvárunk. – biccentett apa, Bill pedig kicsit eltávolodott tőlünk.

- Menjetek csak előre, majd mi utánatok megyünk. – mosolygott Yama.

- Biztos? –anyából ismételten előtört a „féltő szülő”.

- Persze!

- Akkor az étteremnél találkozunk. – intett apa, Bill pedig viszonozta a gesztust.

- Kedves fiúnak tűnik. – mondta anyu mikor már az autóban ültünk.

- Remélem vigyázni fog a mi kis szemünk fényére. – tette hozzá apu.

- Tele van pénzzel. – bámultam ki az ablakon.

- Emiri! – dorgált le anya. – Hogy mondhatsz ilyet? Azt hiszed a nővéred…

- Nem hiszem, hogy csak a pénze miatt van vele. – feleltem egykedvűen, bár szimpátiát éreztem Bill iránt. – Csak tudjátok elég sokat hallottam már erről a fiúról.

- Ismerős volt az arca. – gondolkodott el apa. – Nem valami műsort vezetett régen?

- Nem. Ő egy énekes. A Tokio Hotel frontembere.

- Valóban? – lepődött meg apu. – Remélem azért nincs semmi rossz szándéka Yamadával.

- Nem minden ember egyforma.

- Az ebéd alatt majd összeismerkedünk vele. – zárta le a témát anya.

- Igazad van drágám! – mosolygott rá apa.

Belesüppedtem az ülésbe és csak néztem az elsuhanó táját, mindaddig, míg egy fekete audi el nem robogott mellettünk. A vezető oldalon le volt húzva az ablak, így láthattam a sofőrt. Egy másodperc, körülbelül ennyi ideig láthattam az arcát, de annyi idő bőven elég volt, hogy az elmémbe zárjam. Gyerekesen férfias arc, fekete afrofonatok, nagy napszemüveg a kezében pedig cigaretta, aminek megcsapott a füstje. Anyám soha nem dohányzott, apa viszont rendszeresen. Akkor szokott rá mikor 9 éves koromban Japánba költöztünk, apa édesapját meg kellett műteni és mivel a nagyi is elég öreg volt, a szüleink úgy határoztak, hogy letelepszünk. Én ennek csak örülni tudtam mivel ezelőtt jó, ha félévente láttam a nagyszüleimet, akiket nagyon szerettem. Ám a költözés nem volt zökkenőmentes. Bár beszéltem valamennyire japánul még koránt sem lehetett tökéletesnek mondani sem a szókincsemet se a kiejtésemet, így keményen meg kellett küzdenem a nyelvvel és azzal, hogy félig amerikai létemre befogadjanak. Bár első ránézésre szerintem teljesen átlagod japán kinézetem volt az átlagemberek szerint, az alapos szemlélődő mégis felfedezett rajtam pár olyan dolgot, ami alapját szintén látszott, hogy nem vagyok teljesen „húzott szemű”. Az egyik ilyen „jel” a bőröm volt. Sokkal könnyebben bebarnultam és tovább megmaradt a színem, mint más osztálytársaimnak. Egyesek szerint a bőröm is simább volt, ráadásul a hajam sokkal fénylőbb, bár én ezeket soha nem vettem észre.

Vágytam rá, hogy befogadjanak, de nem akartam miattuk megváltozni. Az első hónapokban nagyon nehéz volt, aztán egy nap sikeresen nekimentem egy rettentő helyes fiúnak és amekkora szerencsém volt seggre estem. Felsegített és meghívott egy kólára. Érdekes volt tőle ez a hirtelen érdeklődés irántam mivel ő volt a suli legnépszerűbb sráca én viszont csak az új lány, aki csak órákon vette ki a fülhallgatót és folyton a kottákat leste. Végül kiderült, hogy Misaki nagyon jól beszél angolul így könnyebben meg tudtam magam értetni vele. Elmerengésemből végül az rázott fel, hogy anya megfogta a karomat.

- Megjöttünk szívem! – mosolygott kedvesen.

- Oksa! – bólintottam és kiszálltam. – Ó drága Nap, áldom éltető sugaraidat! – nyújtózkodtam.

- Milyen költői vagy ma hugi. – mosolygott rám Yamada.

- Csak boldog. – mosolyogtam vissza. – Örülök annak, hogy te is örülsz.

- Waó! Ti olyan jó testvérek vagytok. – szólt közbe meglepetten Bill mire Yama és én felnevettünk. – Most mi van? Valami rosszat mondtam?

- Ugyan! – legyintett apa mikor mi karöltve elindultunk befelé. – Néha mi sem értjük a lányainkat. – mosolygott és követtek minket.