2012. július 27.

Novella ;)

Hali-hali!

   Az elmúlt héten meg azelőtt is kint volt egy kép a bal oldalon amire rálinkelve egy novella író versenyhez jutottatok. Ezen sajnos nem értem el helyezést, de szeretném nektek megmutatni a "művemet". Jó olvasást! ;)

Fogd meg a kezem…

A családom, hát, hogy is mondjam… Soha nem volt valami összetartó, igen azt hiszem ez a legjobb megfogalmazás. De hát mit is várjak tőlük? Anyám, apám meg a 2 nővérem is tiszta foci mániákusak voltak. Frusztráló egy helyzet.
Anyum titkárnő, apám bankár, a nővéreim meg kitűnő eredménnyel diplomáztak le, és mindketten ügyvédként dolgoztak. Fingom nincs a szüleim minek vállaltak 3 gyereket. Talán azt hitték a harmadik is olyan „tökéletes” lesz akárcsak az első kettő. De hát szomorúan be kellett látniuk, hogy én nem vagyok egy mintagyerek.
A jegyeim főleg 4-esek voltak, bevallom volt annál jobb meg rosszabb is, de az átlagot tudtam hozni. A külsőm viszonylag átlagos volt. Hosszú szőke haj, zöld szemek, jó alak. Tudom, mire gondolsz. Megint egy plázakurva. Bár néha éltem ezzel a címmel, de nem voltam az.
A hajam sokszor festettem feketére, majd ha meguntam újra szőkére. Néha erősen sminkeltem magam, máskor pedig csak egy kis szemceruzát használtam. A bal alsó ajkamban és a nyelvemben ott figyeltek a piercingek. A ruházatomat pedig soha nem vittem túlzásba. Póló, farmer és sportcipő. Hidegebb napokon pulcsi, vagy ha kellett, akkor kabát.
Sokat verekedtem, főleg fiúkkal. A lányok mind olyan nyápicok voltak. Folyton csak nyafogtak meg minden. Igazság szerint a hírem a sulin kívül és belül is megelőzött. Sokszor vettem észre, hogy az emberek összesúgnak a hátam mögött. Ez bizonyos szintekig örömmel töltött el, de igazság szerint csak frusztrált a dolog.
Hogy meg akartam-e változni e-miatt? Lehet. Soha nem gondoltam bele a dologba igazán. Aztán, mint derült égből villámcsapás, úgy jött anyámék nagy bejelentése a költözéssel. Azt mondták végre szeretnének jobb kapcsolatot ápolni a család többi tagjával így, Kölnből Berlinbe költöztünk. Azt hiszem az volt az a pont ahol végre megváltozhatott az életem. Már nem festettem feketére a hajam és erős sminket sem használtam. Végre jól éreztem magam. Lettek igazi barátaim és akkor ez mindennél jobban esett. Elfelejthettem a Kölni életem és az ottani balhékat. Persze az alkalmi cigizésről nem mondtam le, ahogy a bulizásról sem, bár már koránt se vadultam annyira, mint annak idején.
Két hónapja lakhattunk Berlinben mikor anya az egyik este órákon keresztül beszélt valakivel. Apa a híreket nézte, a nővéreim egy per anyagait nézték át így jobbnak láttam, ha egyikkőjüket sem zavarom, és inkább a könyvembe mélyedtem. Angelika és Mercédesz már lefeküdtek mikor anya végre letette a telefont és odajött hozzánk, a nappaliba.
- Kivel beszéltél? – érdeklődtem miközben a frufrumat birizgáltam.
- A nővéremmel. – mosolygott anyu és szemében egy könnycsepp csillant meg.
- És mit mondott? – apa tényleg izgatottnak tűnt.
- Azt mondta a hétvégén átmehetnénk hozzájuk. Jaj, Michael én annyira örülök ennek. – szemében könnyek csillantak.
- Anya, neked van egy nővéred? – vontam fel a szemöldökömet. Szinte semmit nem tudtam a családomról, csak azt, hogy a nagymamám, akinek az arcát örököltem már nagyon rég meghalt.
- Igen. – bólintott mosolyogva. – Iker fiai vannak, akik 3 évvel fiatalabbak, mint Angelika és Mercédesz.
- Ők már előre látták, hogy a világ olyan veszélyes, hogy nem érdemes egyedül felfedezni. – dőltem hátra a kanapéban.
- Tamara! – szólt rám apa határozottan.
- Csak vicceltem! – húzódott huncut vigyor az arcomra.
- Ne aggódj szívem! – tette apa kezére a vállát anya. – Egyszer majd csak benő a feje lágya.
- Reménykedjünk. – sóhajtott apa.
- Na, én megyek aludni. Jó éjszakát. – tűntem el a lépcsőfordulóban.
Befészkeltem magam a takaró alá és megpróbáltam minél erősebben az alvásra, az-az semmire sem koncentrálni, de nem sikerült. Valahogy zavart ez az egész családi dolog. Olyan rendellenesnek tűnt. Pontosabban inkább csak rendellenes szerűnek. Ez teljesen logikus és normális dolog volt. Másoknál… Nálunk viszont épp ez nem volt megszokott. Nem értettem a szüleimnek mi ez a nagy „jaj, végre tartson össze a család” mániája. Anya 16 évesen lépett le otthonról, mikor terhes lett. Azóta nem is beszélt senkivel a családból. Csak apára számíthatott és az ottani nagyszüleimre, akik, nos, nem szívleltek engem. Feleslegesnek tartottak engem, mint 3. gyereket. Hisz 14 év korkülönbség volt Mercédesz, Angelika és köztem.
Ahogy a családi összevisszaságról gondolkodtam egyszer csak elnyomott az álom, viszont egyáltalán nem aludtam nyugodtan. Álmomban szellemek jelentek meg, és egyéb képtelen lények, akik egy ruhásboltban volta ahová a nővéreimmel mentem. Ráadásul az egész álom alatt is iszonyatosan fájt a hátam, ami valósággá vált mikor reggel felébredtem. Pontosabban már dél körül járhatott az idő. Mikor sikerült kikászálódnom az ágyból nyújtózkodtam egy nagyot. Akkorát roppant a gerincem, hogy féltem eltörik, de végül hála égnek nem lett semmi bajom.
Mivel mindenki dolgozott aznap, és csak nekem tombolt a nyári szünet, így a napom nagy részét olvasással töltöttem. Éppen el voltam merülve annál a résznél mikor a szerelmesek az első randevújukat töltik a Temze partján, mikor csengettek. Fintorogtam egyet, majd a könyvjelzőt a lapok közé helyezve, elindultam megnézni ki keres, és mit akar. Meglepetésemre az osztálytársnőm Bianca állt az ajtóban, aki egyben a legjobb barátnőm is volt.
- Szia! – integetett.
- Szió csajszi! – köszöntem és félreálltam az ajtóból.
- Nem akarlak zavarni. – lépett be óvatosan.
- Engem nem tudsz. – csuktam be mögötte az ajtót majd elindultam a konyha felé. – Kérsz valamit inni?
- Egy limonádé jól esne. – töltöttem két pohárral majd kimentünk a hintaágyba beszélgetni.
- Na, mizujs?
- Velem semmi. Éppen összevesztünk Joahinnal. – szontyolodott el.
- Mit csinált már megint?
- Igazság szerint semmit. Épp ez a baj…
- Nem értelek. – néztem rá nagy szemekkel.
- Hát tudod, úgy volt, hogy ma délután átjön hozzánk, mert a szüleim elvitték a húgomat az állatkertbe. Fel is jött meg minden, de nem csináltunk semmit. Csak ültünk és filmet néztünk. Még a kezem se fogta meg és mikor elköszönt csak az arcomra adott puszit.
- Ilyen téren sajnos nem tudok neked segíteni. – néztem a jégkockát a poharamban.
- Tudom, és ne haragudj, hogy ilyenekkel piszkállak, de képtelen voltam otthon maradni és csak ülni. El akarom terelni a gondolataimat. –túrt bele rövid, göndör, vörös hajába.
- Akkor olyat mondok, hogy dobsz egy hátast. – mosolyogtam ravaszul.
- Hallgatlak. – mint minden barátom, Bia is tudta, hogy a családon, nos, enyhén szólva leszarja egymást.
- A hétvégén anya nővére éknél leszünk. Iker fiai vannak, akik 3 évvel fiatalabbak mint a nővéreim.
- Kajak? – hüledezett Bianca.
- Nem basszus, kenu! – nevettem.
- Ez most komoly?
- Nem, komolytalan.
- Tamara, kikészítesz. – nevetett végül ő is.
- De most komolyan. Mit fogok én csinálni ott? Nem akarok előre ítélkezni, de ha az unokatesóim is olyan ikrek, mint a nővéreim, hogy csak épp össze nincsenek ragadva, akkor én felfordulok. – ökölbe szorítottam a kezeimet, és úgy csináltam mintha leszúrnám magam, mire Bianca csak nevetett. – Az együttérzés nem az erősséget. – sziszegtem a fogaim közül.
- Mert nem vagy hozzá elég hiteles.
- Értem a célzást, nem megyek, színésznek megnyugodhatsz.
- Kár. – gondolkodott el. – Pedig a hangod egész tűrhető.
- Szerinted ki az a vadállat, aki felvenne egy tűpárnát? – akadtam ki.
- Hát, talán egy tűpárnákból álló zenekar?
- Oda azért még nem süllyedtem. – fintorogtam. – Ááá, miért nem vezethetek már egyedül.
- Te aztán gyorsan váltasz témát. – mosolygott Bianca.
- Mintha nem ismernél. – pufogtam. – De ez akkor is szemétség anyáméktól, hogy mikor elmennek, itthonról elviszik a jogsim.
- Őszinte leszek veled. Én se hagynálak vele kettesben…
- Mert? – tátottam el a számat. – Eddig még minden rendben volt. Már csomószor vezettem.
- Igen, de az felügyelettel volt.
- Na, nem baj. Anyát majd megfűzöm, hogy had vezethessek, míg oda nem érünk. – kaján vigyor jelent meg az arcomon.
- Kéne már neked egy fiú. Talán akkor benőne a fejed lágya. – ezen csak nevetni tudtam. – Hidd el, ha ismerted volna a „régi Tamarát” akkor egész máshogy látnád a dolgokat.
- Sokszor emlegeted magad így múlt időben. Mit csináltál még Kölnben? – tudtam, hogy emiatt furdalja a kíváncsiság, de azelőtt soha nem mertem beszélni róla.
- Biztos tudni akarod? – Bianca csak határozottan bólintott, én pedig nagyot sóhajtottam. – MDMA-t szedtem.
- De hát az rohadt veszélyes cucc. – sápadt le Bianca.
- Tudom. – bólintottam. – De akkor nem érdekelt. Életemnek erre a részére soha nem voltam büszke, és soha nem is leszek az. A hajam rengetegszer volt feketére festve, erősen sminkeltem magam, vadul buliztam, ittam, drogoztam és cigiztem. Bár ez utóbbi néha-néha még most is rám tör, de már maximum egy fél szálat tudok elszívni.
- De… - hebegte Bia. – Mióta itt vagy totál normálisnak nézel ki.
- Igen… - túrtam bele rendetlen loboncomba. – Mielőtt eljöttünk eldöntöttem, hogy változtatni fogok. Elegem volt már a party ribancságból és abból, hogyha a középiskolások meglátnak az utcán, akkor rögtön kiül a félelem az arcukra. Mielőtt elköltöztünk, 3 hétig jártam pszichológushoz, és ugyanennyi ideig csoportterápia, na meg persze drogtanácsadókhoz. Mindenki megdöbbent, egyrészt a korom miatt, másrészt pedig, hogy önként vállaltam a dolgok. Bevallom, néha még rám jön az, hogy be akarok tépni vagy leinni magam a sárga földig majd az utcán fetrengeni félholtan.
- Nem egészen értlek… - suttogta a szemembe nézve. Félt tőlem, ezt a nézést felismertem.
- Ahogy én magam sem. – mosolyodtam el és beleittam a limonádémba. – De nyugi, már minden rendben.
- Egy hülye vagy. – szögezte le szemrebbenés nélkül.
- Miért, eddig nem ezt gondoltad rólam? – vontam vállat.
- Az más. – legyintett majd elmosolyodott.
- Asszem fel kéne hívnod Joahint. Tudod, van egy olyan érzésem, hogy csak azért csinálja ezt, mert bizonytalan.
- De hát szeret engem. Már sokszor mondta.
- És te mondat már neki? – tudtam, hogy ott van a kutya elásva.
- Hááát… - vakargatta a fejét Bianca. – Mondtam már, hogy én is. De így konkrétan a szót nem mondtam ki.
- Akkor mire vársz? – vigyorogtam. – Menj és valld be neki! Egyszer vagy fiatal!
- Oké! – kicsit bizonytalanul felállt. - Köszönök mindent. – ölelt át!
- Ne köszönd! Ez egy igaz barát dolga!
- Légy jó Tami! – intett még a kapuból.
- Sok sikert! – integettem utána. Néztem Bianca alakját egész addig, mígnem a saroknál eltűnt. Már épp csuktam volna be az ajtót, mikor megláttam a nővéreim autóját. Megtámaszkodtam az ajtófélfánál, és onnan figyeltem őket. – Na, hogy ment?
- Jól. – mosolygott Angelika.
- Többet nem vállalok el válópert. – nyújtózkodott Mercédesz. – Az a szőke liba, már az idegeimre ment.
- Köszi! Néztünk rá szúrósan Angelikával együtt. – Mercédesznek pont ugyanolyan gesztenyebarna haja volt, mint apunak, és a nagyszüleinknek. Ezzel szemben Angeli és én szőkék voltunk, akárcsak anyu.
- Am, ti tudtok valamit az unokatesóinkról? – kérdetem a konyhapulton ülve. Merci félig az ebédlőasztalon feküdt, Angelika pedig éppen főzni készült.
- Az egyiknek van családja. Felesége meg kislánya. – imádtam mikor Mercédesz fáradt volt, egyszerűen imádni valóan beszélt. Olyan kislányos nyűggel és durcival.
- A másiknak viszont nincs még barátnője sem.
- Elképesztő, hogy valaki ennyi idősen egyedül legyen.
- Az. – sóhajtott Angeli. – Még szerencse, hogy nekünk…
- …ott van Péter és Stephan.
- Él se tudnám képzelni mi, lenne velünk nélkülük.
- Valószínű szingliként élnénk, és csak sóvárognánk a férfiak után. – fintorgott Mercédesz. – Néha annyira sajnálunk téged Tamara.
- Azért mert nincs barátod. Pedig ennél jobb dolog nincs is. – mosolygott együtt érzően Angelika.
- Megtalálni azt a valakit, akivel le tudod élni az életedet.
- Ijesztőek tudtok lenni. – az arcom rémült volt. – Mintha csak az egyikőtök gondolkodna, a másik pedig csak mondja azokat a gondolatokat.
- Nem igazán. – válaszolt Angeli, és félig már belemászott a konyhaszekrénybe, hogy megtalálja a tésztaszűrőt.
- Sok idő az a 12 perc amennyivel előbb születtem. – vette elő a fiókból a szűrőt Merci és fenéken billentette vele Angelikát. – Még mindig a fiókban tartjuk ezt a szart.
- Honnan tudnám? Nem én szoktam főzni.
- Nem értem Péter mit lát benned. – fintorgott Mercédesz és elkezdett teríteni.
- Stephannak sincs könnyebb dolga veled, ezt elárulhatom. – akadt ki Angeli. – Olyan makacs és parancsolgatós vagy.
- Te hisztis. – válaszolt flegmán Merci.
- Ő hogy az a… - Angelika elmosolyodott és megölelték egymást.
Furcsa volt a kettejük kapcsolata. Bár én 14 évvel fiatalabb voltam, anya és apa sokat mesélt az ikrek gyerekkoráról, na és persze ott volt a számtalan videó is. Így visszagondolva, 4-5 évesen nagyon furcsa volt látni, ahogy a már felnőtt nővéreim fiúkkal csókolóznak, eljárnak otthonról, és néha kicsit becsiccsentve érnek haza hajnalban.
- Ma itt volt Bianca. – közöltem színtelen hangon.
- Rád fért már, hogy igazi barátaid legyenek. – Merci soha nem evett igazán. Legtöbbször csak turkált bennük, ám ha Angeli főzött, akkor mindent megevett.
- Bianca egy kicsit érdekes lány. – szögezte le, az én drága fiatalabb nővérem. – Habár nagyon jó hatással van rád.
- Hát az biztos. – rakta le az evőeszközöket, ahogy Angelika is.
- Mit szeretnétek tudni? – néztem köztük oda-vissza.
- Biztos, hogy nincs nálad… - Angeli, mindig is tapintatosabb volt.
- MDMA? – bökte ki Merci.
- Nincs. – szögeztem le határozottan. – Már kb. 3 hónapja nem is használtam.
- Tudod, hogy ezt csak azért tesszük, hogy megvédjünk téged.
- Pontosabban, azért mert nem akartok egy drogost a családban. – már lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Bocsánat!
Felálltam és lassú léptemmel a konyhaszekrényhez mentem. A kezem remegett miközben nagy nehezen előtúrtam a nyugtatós dobozt és kivettem belőle egy pirulát, majd bárminemű folyadék nélkül lenyeltem. A lányok akkor már ott voltak mellettem. Tekintetükben az aggódás csillámai hintettek vékony fátylat.
- Jól vagy? – Merci megfogta a karomat és lassan a nappali felé vezetett.
- Ne nyúlj hozzám! – húztam el a karom félve.
- De… - kezdte az idősebb nővérem, ám leállították.
- Ezt most inkább ne. – súgta a fülébe Angeli. – Amíg a nyugtató nem hat, nem cselekszik kiszámíthatóan.
Lassú léptekkel elvánszorogtam a szobámba, és benyomtam a lejátszót. Az érzelmes zene lassan átjárta az ereimet, én pedig az ágyon kötöttem ki. Lehunytam a szemem és lassan mély álomba szenderültem. Eleinte csak színes figurák táncoltak körülöttem, majd ismét ott találtam magam, a lepukkant Kölni szórakozóhely mögött. Alexejjel szemben, aki a kezembe nyomta a pirulát.
„- Ez meg mi? – forgattam a kis fehér tablettát. – Mc’ Donalds tabletta?
- Ez kérlek szépen MDMA.
- Az meg mi? – vontam fel a szemöldökömet.
- Party drog. – vont vállat. – Olyan mintha repülnél. Nem foglalkozol a kibaszott világgal. – nevetett.
- Oké. – nyeltem le a tablettát”
Zihálva ébredtem fel. Nem emlékeztem, hogy sikoltoztam volna, pedig valószínűnek tartottam a dolgot, mivel az egész család körülöttem állt. Folyt rólam a víz, és iszonyatosan nehéznek éreztem a végtagjaimat.
- Mi… mi történt? – kérdeztem bágyadt hangon.
- Bevetted a nyugtatót, aztán elaludtál. – mondta anya. Hangja elcsigázott volt, és kardoskodott benne a félelem.
- Kimegyek a levegőre. – álltam fel, vagyis próbáltam, de visszaestem az ágyra.
- Segítek! – fogta meg a karomat apa.
- Nem kell. – szögeztem le határozottan, és lassabb, megfontoltabb mozdulatokkal elindultam a terasz felé, ahol szinte levágódtam a hintaágyba.
Már este volt, és elég hűvös a szél miatt. Jobban szerettem volna, ha esik. Az olyan megnyugtató dolog. Ahogy az esőcseppek tisztán megkezdik rövid kis életüket, majd mocskos, durva halált halnak mikor nekiütköznek valaminek.
Hátravetettem a fejem és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy a vér kering az ereimben. Pont mikor a drogot használtam. Egyfajta kellemes bizsergető érzés, és ez semmilyen szernek nem tudható be. Azelőtt is éreztem már sokszor, és az óta is.
- Beszélhetünk? – jött ki anya és apa.
- Aha. – bólintottam, és próbáltam rendezni a gondolataimat. A szüleim leültek mellém, és anya megfogta a kezemet.
- Holnap biztos rendben leszel? – kérdezte apa. – Ha nem szeretnél jönni…
- De szeretnék. – mosolyodtam el, és csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen eszelős a tekintetem.
- Biztos vagy benne? – aggodalmaskodott anya. – Szeretném, ha találkoznál a család többi tagjával, de nem akarom, hogy bármi baj legyen.
- Nem lesz! – szorítottam meg a kezét. – Már rendben vagyok.
- Ahogy érzed. – simogatta anyu a vállamat.
Ezután már nem beszéltünk. Anya, apa és a nővéreim is nyugovóra tértek én pedig csak ültem a teraszon és lestem ki a fejemből. Nem akartam semmin gondolkodni így előhámoztam a zsebemből a telefonomat és bedugtam a fülem. A zene lassacskán átjárta a testem, így a fejemben legalább nem cikáztak furcsa gondolatok, amiket utáltam. Egyszerűen a zene volt az én halálos mérgem. Végigfolyt az ereimben majd összegyűlt egy ponton és ott elraktározódott, mintha csak várna arra, hogy lassacskán megöljön engem.
Másnap reggel nem ébredtem túl fáradtan, annak ellenére, hogy maximum 5-kor feküdhettem le. Addig csak zenét hallgattam és összedobtam pár cuccot. Nem értettem minek kell nagyon csomagolnom mikor anya tesójaék is Berlinben laknak. Aztán, mint az utóbb, a családi reggelinél megtudtam, elmentünk valahová, ahol a nagynénémének volt egy házuk. Olyan üdülőféle. Azt hiszem Magdeburgba. Bár nem különösebben figyeltem arra, amit a szüleim és a testvéreim beszéltek.
A vezetés témát inkább már fel sem hoztam. Tudtam, hogy „ilyen” állapotban nem engednék meg nekem, úgyhogy nem is firtattam a dolgot. Inkább csak ültem csendesen a nővéreim közt és hallgattam, ahogy beszélgetnek.
- Miért megyünk Magdeburgba? – kérdezte unottan Mercédesz. – Mi van ott?
- Bill ott lakik a családjával. – mosolygott anya.
- Aha. – bólintottam. – Kérdezhetek én is?
- Persze kincsem.  Fordult hátra mosolyogva anyu.
- Ki az a Bill?
- A fiatalabb unokabátyád.
- Kitalálom, a másikat Damonnak hívják… - fintorogtam.
- Nem egészen. – tűrte a füle mögé a haját Angeli. – Az idősebbnek Tom a neve.
- Pff… Találó nevek… - adtam hangot a nem tetszésemnek.
- Tamara! – szólt rám haragosan apa. – Igazán, néha visszatarthatnád a megjegyzéseidet.
- Igyekszem. – döntöttem oldalra a fejem és kislányosan mosolyogtam.
A többiek tovább beszélgettek, én viszont jobbnak láttam, ha az utazás maradék részét csendben töltöm el. Nem igazán tudtam mit csinálni. A beszélgetés számomra unalmas és felesleges téma, az-az a foci felé terelődött. Mivel a nővéreim barátjai, pontosítok: Mercédesz barátja és Angeli vőlegénye is fociztak így a család folyton meccsekre járt, amiből nekem már marhára elegem volt. A fülemet nem akartam bedugni, lévén, hogy szólt a rádió, az utazási idő bizonytalan hosszúságú volt, és nem akartam antiszociális jeleket küldeni a családom felé, így csak bámultam magam elé, mígnem leparkoltunk egy emeletes ház előtt valahol a belvárosban. Olyan tipikus Berlini bérház volt ez is, amin mindig csak fintorogni tudtam. Nem is annyira a kinézete miatt. Vagy nem is tudom. Ezek a házak is csak épületek voltak, amikben átlagos, hétköznapi emberek éltek vagy esetlegesen dolgoztak. Mégis, annak ellenére, hogy a házak egy része már azelőtt itt állt, hogy én a világra jöttem volna, olyan üresnek és sivárnak tűntek, mint egy szellemváros. Természetesen láttam körülöttük embereket, akik jártak-keltek, a gyerekeiket kísérték, andalgó fiatal párokat, beszélgető időseket, kutyasétáltatókat és még ezernyi más dolgot csináltak a nagy, élettelen házak között.
Mély levegőt vettem, annak reményében, hogy majd alábbhagy a tüdőmben lévő nyomó fájdalom és a torkomat szorongató érzés, ám sajnos ez nem vált be. Unottan követtem a többieket a 13-as számú ház felé. Valószínű, ha babonás lettem volna, akkor ezt a sors számlájára írom, ám mivel túlságosan realista voltam ahhoz, hogy babonás legyek valamint nem hittem a sorsban így csak egy félmosoly húzódott az ajkaimra, mivel a 13 volt a kedvenc számom. Péntek 13.-án születtem, ami hát nem volt egy túl szerencsés nap, legalábbis a testvéreim úgy mesélték. Anya soha nem akart mesélni a születésemről, mondván, hogy az rég volt és nem fontos mivel már itt vagyok közöttük és nincs semmi komoly bajom. Végül Angelika és Mercédesz segítettek ki. 13 éves voltam, és anyuék egyik este színházba mentek aztán meg vacsorázni, akkor volt a házassági évfordulójuk. A lányokkal az étkezőasztalnál ültünk és vacsoráztunk mikor feltettem a kérdést:
„- Ti tudjátok, apuék miért nem beszélnek a születésemről?
- Hogy jön ez ilyen hirtelen? – kérdezték zavartan az ikrek.
- Nem hirtelen jön, már máskor is próbáltam megtudni, de anyuék hallgatnak.
- Hát tudod… - kezdte zavartan Angeli, majd egy sóhajtás után belekezdett a történetbe. – Akkor itthon voltam, mert kificamodott a bokám. Anya akkor volt 8 hónapos terhes. A nappaliban ücsörögtem, és tévét néztem mikor meghallottam a csörömpölést a konyhából. Felkaptam a mankót, és a konyhába igyekeztem. Anya a földön feküdt, fogta a hasát és körülötte vér és víz. Megijedtem ő pedig azt mondta hívjam a mentőket. Nagy nehezen elrebegtem, hogy hova kell jönniük a mentősöknek, majd felhívtam apát. Anya sírt én pedig csak ültem ott, mígnem meghallottam a szirénát amennyire csak tudtam odasiettem az ajtóhoz. A két mentős anyuhoz sietett egy hordággyal majd bekötöttek neki egy infúziót és megvizsgálták. Addigra apa is hazaért.
- Engem elhozott az iskolából. – folytatta Merci. – Ő elment a mentősökkel mi pedig itthon maradtunk. Nem sokkal később megérkezetek nagyiék. Tőlük tudtuk meg, hogy császármetszés kellett és bár anya jól van, a te állapotod válságos. Napokon keresztül lebegtél élet és halál között mire sikerült stabilizálni az állapotodat.”
- Relinda! – ölelte át anyát egy 4-5 évvel idősebb, csinos nő.
- Simone. – ölelte át a nénikémet és mindkettőjük szeme könnyes lett. Mikor aztán sikerült elválniuk egymástól. – Drágám, ő itt a férjem Michael, a legidősebb lányom Mercédesz, ő Angelika, és végül, de nem utolsó sorban a szemünk fénye Tamara. – feszengve elmosolyogtam és integettem a nénikémnek és a bácsikámnak.
- Nos, ő pedig az én drága férjem Gordon. – az idősebb férfi kedvesen mosolygott és kezet rázott velünk, mint azelőtt a nagynéném. – Gyertek fel! Sajnos Billék nem tudtam eljönni, velük majd Magdeburgban találkozunk. Viszont Tom már itt van.
A 3. emeletre mentünk a 13-as számú házhoz. Azt hiszem, akkor kezdett már az agyamra menni a szülinapom dátuma. A lakás helyes volt. Rövid előtér ami fehér volt, benne egy fehér üveges szekrény, kis asztal rajta dísztárgyakkal és egy hintaszék. Az ajtótól balra egy kék konyha, jobbra pedig egy vendégszoba. A folyosó végén egy újabb kis közlekedő nyílt balra a végén fürdőszobával. A bejárati ajtóval szemben, az előtér végén pedig a tágas, világos nappali, amiből még egy szoba nyílt. Mikor a nappaliba értünk nekünk háttal ült egy fekete hajú férfi. Ezt is csak onnan tudtam, mert a keze a karfán pihent. A jobb kézfején egy nulla volt tetoválva, és egy másik szám, amit akkor nem tudtam megállapítani. Végül pár másodperc múlva az illető felállt és kissé unott, mégis kedves mosollyal köszönt.
- Helló, Tom Kaulitz-Trümper vagyok.
- Basszus! – estem ki majdnem a számon.
- Tamara! – szólt rám anya, a srác viszont csak féloldalasan mosolygott és megbirizgálta az ajakpiercingjét mire én nagyot nyeltem. Az ikrekre sandítottam akik csak elgondolkodva álltak.
- Te vagy a Tokio Hotel gitárosa. – mutattak rá, mire Tom nevetni kezdett.
- Kézcsók a szép hölgyeknek. – mondta majd anyának és az ikreknek is kezet csókolt. Én csak felvontam a szemöldököm, és mikor hozzám ért, gyorsan kezet ráztam vele. – Tamara Bauerschmith.
- Tom Kaulitz. – végül apával is kezet rázott.
A szülők a nővéreimmel együtt leültek kávézni. Tom azt mondta kimegy cigizni, úgyhogy követtem azzal az indokkal, hogy levegőzni szeretnék.
- Életemben nem gondoltam, hogy te lehetsz az unokatesóm. – mosolyogtam féloldalasan.
- Kérdezhetek valamit? – láttam, hogy az ajkamat nézi.
- Nem miattatok csináltattam. –szögeztem le. – 17 vagyok. A nővéreim voltak fanok, én akkor csak 4-5 éves voltam.
- Aha. – szívott mélyet a cigiből.
- Rosszat tesz a tüdődnek. – vettem ki a kezéből és beleszívtam.
- Hé! – szólt rám! – Te még kiskorú vagy!
- Nyugodj meg!  Nyújtottam vissza neki a füstölgő nikotinszálat. – Amúgy se bírnám elszívni az egészet.
- Igazság szerint én meg nem is akartam most rágyújtani. – nyomta el a fél cigit majd leült a teraszon lévő hintaágyba én pedig helyet foglaltam mellette. – Mi az kislány? – mosolygott rám kedvesen. – Úgy nézel, mint akinek nem jutott dinnyeföld.
- Mert nem is jutott. – mosolyodtam el.
- Valami van a szemedben. – hajolt közelebb.
Egy pillanatra megrémültem. Mi van ha látja azt, amit addig oly könnyen eltitkoltam mások elől. De nem az képtelenség. Próbáltam nyugtatni magam.
- Pedig nem érzem, hogy lenne benne valami. – kezdtem gyors ütemben pislogni.
- Nem olyan értelemben. – támaszkodott meg. – Félelem van a tekintetedben.
- Hülyeségeket beszélsz! – csattantam fel.
- Ugyan már Tamara. – mosolygott tovább. – Ugye nem hitted volna, hogy az-az incidens is titokban marad?
- Miről beszélsz? – akkor már tényleg megrémültem. A drog hatása alatt sok minden kimaradt.
- 1 éve lehetett azt hiszem. – ujjait lassan felfutatta a karomon, amitől megborzongtam. – Kölnben voltam az egyik haveromnál, és mikor jöttem hazafelé, te az út szélén álltál, és stoppoltál. Megálltam mire kinyitottad az ajtó, beszálltál és lesmároltál.
- És… és mi történt? – kérdeztem idegesen.
- Semmi. – vont vállat. – Kiszálltál én pedig mentem tovább.
- Sajnálom… - hajtottam le szomorúan a fejem. – Tudod akkor még drogoztam. Pontosabban party drogot szedtem.
- És már jól van? – kérdezte aggódva.
- Aha. – bólintottam mosolyogva, a könnyeim mégis elkezdtek folyni.
Tom közelebb ült hozzám és átölelt. Szorosan bújtam hozzá és csak sírtam. Azelőtt soha nem mertem igazán sírni az emberek előtt. Féltem, hogy gyengének és elesettnek látnak majd. Akkor mégis képes voltam minden addigi fájdalmamat kiadni magamból és csak potyogtak a könnyeim. Furcsa volt, elvégre Tom és köztem 11 év a korkülönbség, ráadásul nagyjából fél órája ismerhettem. Akkor mi volt ez a hirtelen kötődés? El sem tudtam képzelni. Csak azt tudtam, hogy azok a nagy és erős kezek megvédenek és biztonságot nyújtanak.
Mikor végre sikerült megnyugodnom megtöröltem a szemeimet, viszont nem húzódtam el Tomtól. Jó volt érezni a törődést és a belőle áradó meleget, ami furcsán megdobogtatta a szívemet. Addig még nem éreztem olyat, de valahogy tetszett.
- Tudsz róla, hogy cigi szagod van? – nevettem és a mellkasába fúrtam az arcomat.
- Tudsz róla, hogy ilyet nem kéne mondani annak, aki megvigasztalt? – simított végig a hátamon.
- Gyerekek! – kiabált Simone. – Indulunk!
Tommal elválltunk egymástól, és ami azt illeti hiányzott a közelsége. Ahogy hosszú ujjai simogatták a hátam és az illata. Bár tényleg zavart egy kicsit a cigi füst, de nála elviseltem. Valahogy mosolyognom kellett.
Mielőtt ismét beléptünk volna a házba és visszatértünk volna a „csak unokatesók vagyunk, akik most találkoztak” szerepbe, Tom megfogta a kezemet és megszorította azt, mire a szívem nagyot dobbant. Akkor nem gondolkoztam és kiböktem az első számra tévedt kérdést:
- Mehetek veled? – ezen meglepődött, láttam a szemén.
- Persze. – mosolygott, majd elengedte a kezem és visszatértünk a földre.
- Én Tommal megyek. – jelentettem ki határozottan.
- Ne butáskodj Tamara! – mosolygott anya. – Tom biztos jobban szeretne egyedül menni.
- Nincs semmi gond. – mosolygott a raszta hajú. – Nyugodtan jöhet velem. Csak annyi az egész, hogy nekem még be kell ugranom egy hangszerboltba, a gitáromért, úgyhogy kicsit késünk.
- Persze-persze. – mosolygott Simone.
Lementünk az autókhoz és én áttettem a kis pakkomat Tom fekete Audijának a hátsó ülésére, majd beszálltunk és elindultunk. Egy rövid ideig ugyanaz volt a 3 autó útvonala, majd mielőtt kiértünk volna a városból, a gitáros elkanyarodott valamerre. Annyira én magam sem ismertem még Berlint, hogy tudjam, merre megyünk, de nem különösebben zavart a dolog. Valahogy megbíztam Tomban, bármennyire nem ismertem. Végül valahol a külvárosban álltunk meg, egy nagy kertes ház előtt. Piszok drága lehetett, ahogy láttam.
- Nem úgy volt, hogy egy gitárért megyünk? Inkább házat szeretnél venni?
- Úgy látom jó kedvedben vagy. – mosolygott, majd bezárta az autót.
- Most kajak elrabolsz vagy mi? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem egészen. – közelebb hajolt és megcsókolt. Nekem pedig akkor ugrott be az-az átbulizott éjszaka, aminek a végén, kis híján elcsapott egy kamion. Mikor az emlék végigpörgött az agyamon egyből elszakadtam Tomtól, aki csak mosolygott. – Úgy látom, már emlékszel.
- Most komolyan ezért kocsikáztunk át a fél városon? – valamiért muszáj voltam nevetni.
- Aha – közölte lazán majd ő is nevetett, és beindította a motort.
- Várj egy percet.
- Mi… - kezdett bele, de én elhallgatattam. Forrón csókoltam és szenvedélyesen, ami elég furcsa volt mivel addig csak azért csókolóztam a fiúkkal, hogy csókolózhassak. Ahogy elválltak ajkaink láttam arcán az enyhe pírt és nem értettem mitől van.
- Azt ne mond, hogy zavarba jöttél! – szegeztem rá fenyegetően az ujjamat.
- Nem egészen. – motyogta és gyorsan beindította a motort. Percekig csak értetlenül bámultam magam elé mire észrevettem, hogy mi is van.
- Bazd meg Tom! – nyögtem ki.
- Most ebben miért is én vagyok a hibás? – kiabált rám.
- Akkor én vagyok? – tátottam el a számat.
- Hát, legalább annyira amennyire én. Különben is, te smároltál le. Nem tehetek róla, hogy…
- Ha kimondod, meghalsz! – néztem rá vasvillaszemekkel és a nyakának szegeztem az ujjamat.
- Milyen harcias vagy… - életembe nem fogok rájönni, hogy akkor hogyan láttam meg azt mikor elkezdte mozgatni az ajakpiercingjét, de abban a pillanatban visszacsusszantam az ülésbe és csak vörös arccal néztem magam elé.
- Ugye tudod, hogy nem fogok emiatt lefeküdni veled?
- Természetes, hogy nem! – mordult fel. – Én egy felnőtt ember vagyok, te pedig egy gyerek. Még a végén liliomtiprással vádolnának.
- 3 hónap múlva 18 leszek. – sziszegtem a fogaim közül. – Ne nevezz gyereknek! 16 éves koromtól bárkivel lepedőakrobatikázhatok. Különben is honnan veszed, hogy egy ilyen vénemberrel akarok ágyba bújni?
- Ahogy te azt feltételezted, hogy bukok az ilyen kis csitrikre…
Ezután nem beszéltünk csak haladtunk az autópálya forgalmával. Lerúgtam a strandpapucsomat és felhúztam a térdeimet. Nem akartam, hogy lássa a szomorúságot az arcomon, így leengedtem a copfom, aminek a következtében a hajam eltakarta az egész fejemet. Furcsán szorított a mellkasom és ijesztően szomorúnak éreztem magam. Tudtam, hogy Tom nem gondolja komolyan ezt a csitris dolgok, mégis… Eljátszottam a gondolattal miszerint komolyan gondolta a szavait és ettől könnyek szöktek a szemeimbe. Összeszorítottam a számat és nem engedtem, hogy bármilyen hang is kipasszírozza magát rajta. Viszont az oxigént nem vonhattam meg teljes mértékben magamtól, így végül szipogni kezdtem. Nem lehettünk már messze a Kölni lehajtótól, mikor Tom megállt egy eldugottabb pihenőhelyen. Ahogy felnéztem láttam, hogy már csak körülbelül 100-150 méter lehet a lehajtóig. Rávetettem értetlen tekintetemet ő pedig a pulcsija ujjával letörölte a könnyeimet.
- Nem akarom, hogy sírj. Az olyan szomorú dolog. – sóhajtott és magához húzott.
- Akkor csak legyél mellettem és ne engedd el a kezem… - bújtam szorosan hozzá.
- Nem fogom! – kulcsolta össze az ujjainkat.

***

Mire odaértünk Magdeburgba anya és Simone már nagyon idegesek voltak. Komolyan, olyan volt mintha két 6 éves szidtak volna le, mert nem jöttek haza időben. Ám mikor sikerült kinyögnöm, hogy kilyukadt az egyik kerék, bocsánatot kértek, és végre sikerült bemennünk.
Billék háza elég modern stílusú volt. A fal sötétszürke, a tető kékesfekete és rengeteg ablak, amit rohadt sok idő lehetett megpucolni. A ház előtt egy japánkert szerűség, ami nekem nagyon bejött. A lakás belülről tág és világos volt, pont az ellentéte a külsőnek. Egy hatalmas nappali amerikai konyhával, a földszinten 1 stúdiószoba, 2 fürdő, 3 háló, az emeleten pedig 3 fürdő és 5 hálószoba. A hátsókertben egy hatalmas úszómedence és egy grillező rész.
Bill felesége Kate nem lehetett magasabb 175 centinél. Nem volt modell alkat inkább olyan átlagos. Hullámos barna haja a háta közepéig ért amihez szürkéskék szemek párosultak. A mosolya kedves volt és barátságos. A kislányuk Emily pedig egy tünemény volt. Kis szöszke haj, ami két copfban lógott, nagy barna szemek és hófehér bőr. Olyan kétéves forma lehetett a kis drága. Azt hiszem először megijedt tőlem, bár nem vagyok benne biztos. Bár ami azt illeti, nem voltam valami túlságosan barátságos látványt nyújtó ember egy kisgyerek számára. A frufrum balra volt fésülve, és belelógott a szemembe, ami ki volt húzva feketével. A bal fülemben 4 fülbevaló, az egyik ráadásul a porcban, a jobb fülcimpámban azonban csak 2 kövecske csillogott. A bal alsó ajkamban és a nyelvemben ugyebár ott figyeltek a piercingek. A bal csuklómon egy szegecses karkötő, a nyakamban egy lánc jó pár medállal. A felsőm pedig fekete, fehér, a nadrágom egy hosszú, sötétkék farmer, és a fekete sportcipő pedig a lábamon virított.
A nap hátralévő része jó hangulatban telt. Beszélgettünk sztorizgattunk és a felnőttek egy kicsit iszogattak, de csak a hangulat oldásának céljából. Én főként Emilyvel játszottam. Érdekes szituáció volt, lévén, hogy körülöttem soha nem voltak kisgyerekek. Hogy akartam-e kistestvért kiskoromban? Nem igazán. Az ovis és iskolatársaim nagy részének volt kisebb testvére, de én tökéletesen elvoltam a 2 nővéremmel, bár soha nem éreztem, hogy mellém teremtették őket, mint cinkostársakat.
Furcsa volt aznap belebújni a nővérke szerepbe és vigyázni egy olyan aranyos kislányra. Pici kezek, mosolygós pofi, ártatlan tekintet és örök vidámság. Mikor csak úgy az utcán menve megláttam pár kisgyereket ezek nem tűntek fel. Talán mert nem figyeltem… Ez lehet az egyetlen logikus magyarázat. Vagy mégsem. Mivel apa egyke gyerek volt, és ugyebár nekem már nem született kisebb testvérem, így nem tudtam átélni azt, hogy gyerekekkel törődhessek. Igazság szerint kicsit féltem is, hogy nem szeretnének, de Emilyvel nagyon könnyű dolgom volt. Végül este én is altattam el, aminek Kate nagyon örült, így kicsit több időt tölthetett Billel. Már megfürödtem és a szobámban olvastam mikor nyílt az ajtó és valaki belépett rajta. Leült az ágyam szélére és csak nézett engem.
- Szia, Tom. – tettem le a könyvet.
- Szia! – mosolygott. Azt hittem az egész napi jókedvéről az alkohol gondoskodott, de a szeme tiszta volt.
- Mi járatban errefelé?
- Téged kerestelek. – ült közelebb hozzám.
- Megtaláltál… - hajoltam felé.
- Mi az? Meg szeretnél csókolni?
- Eszem ágában sincs. – tűrtem a fülem mögé a hajamat nevetve.
- Akkor csak keresed a közelségemet?
- Valami olyasmi… - hajtottam a fejem az ölébe és mélyen a szemébe néztem, miközben a lábaim fel voltak húzva, így egy kicsit kilátszott a hasam.
- Egy tetoválás? – vonta fel a szemöldökét miközben kicsit lejjebb tolta a pizsamanadrágom, hogy látszódjon a csípőcsontom.
- Ja. – fintorogtam és megigazítottam a pólómat, hogy eltakarja a szív és sárkányfarok mintát.
- Ha ennyire nem szereted, akkor minek csináltattad? – érdeklődött és kezem borostás arcához emelte.
- Hogy soha ne felejtsem el mi az igazán fontos az életemben…
- És mi az? – kérdezte meglepetten.
- Te! – húztam magamhoz és megcsókoltam.
Hevesen csókolt és én felültem, hogy jobban egymáshoz férhessünk. Ajkaink csak egy röpke pillanatra váltak el, míg ő újra kulcsra zárta az ajtót aztán ismét birtokba vette szomjas számat. Az események csak pörögtek s mire észbe kaptunk már csak a takaró volt rajtunk, ami elfedte a külvilágtól meztelen testünket. Olyan érzés volt mintha egy forgószél kellős közepén ültem volna, és csak néznék a semmibe, ám akkor volt előttem valaki. Tom édes arca s mámoros ajkai. A szívem beleremegett és egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne kapaszkodjak, belé amilyen szorosan csak képes vagyok. Bevallom nekem nem ő volt az első. Azon már lassan egy éve túlestem, viszont vele történt meg először úgy, hogy se alkohol, se egyéb más dolog nem módosította a tudatomat. Nem voltam kurva mert azelőtt csak a mondvacsinált barátommal szexeltem, viszont Tommal szeretkeztem… Legalábbis én úgy éreztem.
- Mikor csináltattad a tetoválást? – kérdezte mikor már egymás mellett feküdtünk kézen fogva.
- Aznap este mikor találkoztunk. – tudtam, hogy a tekintetem nem teljesen tiszta, de nem érdekelt.
- Vagyis emlékeztél rám? – simított végig az arcomon.
- Ne emlékeztem. – ráztam meg a fejemet. – Végig ott láttalak magam előtt…
- Akkor miért lepődtél meg mikor említettem azt az estét? – kissé összezavarodottnak tűnt.
- Mert nem emlékeztem, hogy veled csókolóztam. Csak az arcodra… Te fontos voltál nekem már akkor is… Nem bírtalak elfelejteni…
- Ha ez megnyugtat téged se lehet… - adott lágy csókot a homlokomra.
- Képzelem… - forgattam a szemeimet. – Egy partykurva…
- Nem. – mosolyodott el. – Egy bukott angyal, akinek fogni kell a kezét, hogy a jó oldalon maradjon.
- Akkor ne engedd el kicsi démonom… - lassacskán elaludtam. Féltem, hogy mikor felébredek már nem lesz ott, viszont a fáradtság úrrá lett rajtam. Mikor legközelebb kinyitottam a szemem egy narancssárga kis szobában találtam magam. Először azt hittem egyedül vagyok, de oldalra pillantva megláttak őt. Sűrű szőke haj, édes arc, ökölbe szorult kezem. Lassacskán feltápászkodtam és pólyástól a kezembe vettem a kis testet. Figyeltem minden rezdülését és valami hihetetlen boldog voltam. Hamarosan kinyílt az ajtó és Tom lépett be rajta, leült a székre és csak nézett minket.
- Jól vagytok? – kérdezte féltőn.
- Mind a ketten. – simogattam meg a kislányunk pufók arcát, aki nyöszörögni kezdett. – Az apukáját keresi.
- Biztos? – bólintottam és átnyújtottam neki a kislányunkat. Azt az arcot költő vagy író le nem tudja írni, s festő meg nem tudja festeni. Egy nő egész másképp éli meg, ha gyereke születik. Lehet, mi vagyunk a gyengébbik nem, de ugyan akkor erősebbnek is bizonyulunk. Ám ha egy férfi tartja karjaiban a gyermekét, akkor születik meg az igazi varázslat. Egy olyan dolog, amit képtelenség elmesélni. Azon a napon én részesültem a csodában, abban, amit soha nem felejtek el. A férjem és a kislányunk társaságába.
- Loretta Kaulitz – Trümper… - suttogta halkan Tom, mire ő kinyitotta kis szemeit majd újra lezárta azokat, s elmosolyodott.

2012. július 26.

End of the Dream - 2. rész

Hali-hali!

   Bár kicsit késve de itt a második rész is. :) Remélem tetszeni fog, bár a történet még nagyon gyerekcipőben jár. Minden esetre jó olvasást! 


2. rész – Hangjegyek a szívemben

Aznap este nem aludtam valami jól. Ez számomra is furcsa volt. Bár minden fellépés előtt izgultam, ez az alvásban sohasem akadályozott meg. Végül olyan hajnali 4 körül meguntam az álmatlan forgolódást. Felvettem a papucsom, és úgy ahogy voltam, egy pólóban és egy igen rövidnadrágban, lementem a hátsókertbe. Leültem az egyik hintába, amit az előző tulajok hagytak ott, és elkezdtem lökni magam, közben pedig dúdoltam. Egy régi dal volt az, aminek a szövegére már nem egészen emlékszem. Még nagymama énekelte nekem kiskoromban a viharos éjszakákon mikor féltem.
Igazság szerint nagyon is hiányoztak, különösen nagyi, aki alig 2 éve halt meg. A temetés után apa és anya rögtön elkezdtek új állást keresni Amerikában, de csak közel egy év után tudtak elhelyezkedi. Akkor költöztünk Palms Spingsbe, majd Yamada modellkarrierjének „hála” Los Angelesben kötöttünk ki. Az első hónapokban még reménykedtem benne, hogy esetleg egyszer visszaköltözünk New Yorkba. Ott születtem, és az volt az egyetlen hely Amerikában, amit az otthonomnak mondhattam. Az angyalok városában elveszettnek, reményvesztettnek és szerencsétlennek éreztem magam. Olyan embernek, aki csak sodródik az árral és várja, hogy megtörténjen vele az élet.
Ahogy a gondolataimba merültem, hirtelen eszembe jutott egy dal, amit nem olyan rég hallgattam az interneten. Mikor megláttam a címét, elmosolyodtam. Strange, különös. El sem tudtam képzelni, hogy ki adhat ilyen címet egy dalnak. Először azt hittem valami goth együttes, de a gondolatot gyorsan elhessegettem a fejemből és inkább csak élveztem a számot. Gyönyörű volt és szívhez szóló. Szívem szerint ezt a dalt játszottam volna az aznapi hangversenyen, de inkább maradtam Mozart 22. szonátájánál. Hogy miért, azt magam se értettem. Legegyszerűbben úgy tudnám magyarázni, hogy az elvárások miatt. Nagy teher volt a vállamon. A Julliard-tól jöttek zenei vezetők, akik engem és másik 2 diákot figyeltek. Végigfutott az agyamon, hogy lehet emiatt nem tudtam aludni, de rettentő kicsi esélyt láttam erre.
Szerettem volna a Julliard-ra járni. Nagyon jó iskola volt különösen a tehetséggondozás terén. Ráadásul otthagyhattam volna Los Agelest, ami különösképp vonzóvá tette az új helyzetet. De számomra rendkívül távolinak tűnt a hely és az egész közeg. Az ottani diákok nagy része inkább tűnt robotnak, mint táncosnak, színésznek vagy zenésznek.
- Emiri. – tette a vállamra a kezét apa, amitől kissé megijedtem. – Minden rendben?
- Persze. – bólintottam és elmosolyodtam.
Apa arcán is megjelent egy mosolyszerű rezdülés. Ő már csak ilyen volt. Sokkal kimértebb, mint anya, vagy bárki, akit addigi életemben megismertem. Magas alakja tiszteletet parancsolóan tornyosult mellettem. Nagy hideg keze pedig még mindig a vállamon pihent. Barna szemei akár csak Yamadaé, céltudatosan csillogtak, mindig tökéletes haja pedig akkor kissé kócosan állt. Pizsamában, köntösben és papucsban volt. Az elmaradhatatlan cigaretta pedig a szájában lógott.
- Izgulsz a mai nap miatt, ezért nem tudsz aludni igaz?
- Nem vagyok benne biztos. – löktem magamon pár aprót. – Szeretnék a Julliard-ra járni, de az lenne a legjobb, ha visszaköltöznénk Tokióba.
- Kicsim. – sóhajtott apa. – Tudom, hogy hiányzik a nagypapád, de nekünk már itt kell boldogulnunk. Ráadásul sokkal jobb az oktatás is.
- Igazad lehet. – sóhajtottam.
- Itt hagyhatlak?
- Nem ugrok a tengerbe, ha erre gondolsz. – vetettem oda egy mosolyszerű grimaszt.
- Rendben. A hangversenyen találkozunk. – nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Rendben. – bólintott, majd visszament a házba készülődni az aznapi munkához.
Én ismét csak a kusza gondolataim rabjává váltam, míg nem arra eszméltem, hogy a bal csuklómat nézem. A hegek lassan már elmúltak, de a szívemben tátongó sebek még a helyükön voltak. Felsóhajtottam és az ujjamat lassan, óvatosan végigfutattam a hegeken, mintha csak a hegedűn játszanék. Bár már lassan 2 évesek lettek még mindig erősen látszottak.
- Ha az élet citromot ad csinálj limonádét. Ha az élet hegeket csinál, akkor te készíts belőle emlékeket. – egy nagyot löktem magamon és behunytam a szemem. Újra kisgyereknek éreztem magam, oly önfeledtnek, gondtalannak és boldognak.
- Emiri! – hallottam meg végül anyu hangját, ami rögtön visszarántott a realitás küszöbére.
- Tessék? – fordultam hátra.
- Gyere reggelizni! – azzal eltűnt az ajtó mögött. Felkászálódtam a hintából és lassan becsámborogtam a házba ahol Yamada már reggelizett anya pedig palacsintát sütött.
- Anyu… - szólaltam meg halkan.
- Tessék kincsem? – mosolygott kedvesen és egy pillanatra rám nézett majd újra a serpenyőt helyezte figyelme középpontjában.
- Valamikor nem csinálnál olyan igazi japán reggelit? – emeltem fel féltve a pillantásom, mire anyu és a nővérem is rám meredtek, majd újra a maguk dolgával foglalkoztak.
- Az nagyon sok idő kincsem. – zárta el a gázt anyám és az asztalra téve a palacsinát ő maga is leült.
- Szeretném megtanulni, hogy kell. – szedtem a gőzölgő nyalánkságból és megkentem őket mogyoróvajjal.
- Talán majd egyszer. – mosolyog anya. – Ha a Julliardra fogsz járni nem, lesz időd ilyenekre.
- Még nem biztos, hogy oda fogok járni. – tettem le az evőeszközöket.
- Remélem, felvesznek. – kortyolt bele a kávéjába Yam.
- Ma ott leszel? – pillantottam rá félve.
- Igen. – elmosolyodott azzal a tipikus, betanult, modell mosolyával. – A drágámnak valami dolga lesz, úgyhogy szabad vagyok mára.
- Köszönöm! – mosolyodtam el halványan.
A reggeli hátralévő része csöndesen telt. Bár Yamada és anya néha-néha mondtak valami egész átlagos dolgot, az időjárásról meg hasonlókról. Véleményem szerint csak meg akarták törni az éppen beállni készülő csendet. Mikor Japánba költöztünk az addigi jó kapcsolatunk kicsit megromlott a szüleinkkel. Úgy éltünk, mint valami tökéletes japán család, senki nem mondta volna meg, hogy azelőtt Amerikában laktunk. Az évek során végül szinte teljesen elhidegültünk egymástól, ám mikor ismét a kontinensre érkeztünk, anya és apa próbáltak jobb kapcsolatot kialakítani velünk. Nos, ez nem egészen sikerült. Yamada nagyon jól fogadta a közeledést, én viszont még mindig a csigaházamban csücsültem és csak vártam.
A reggeli után felsiettem a szobámba és még egyszer eljátszottam a darabot, majd tüzetesen átvizsgáltam a hegedűmet. Kicsit megtörölgettem majd az ágyamra helyeztem a tokot. Mikor már teljesen kész voltam az indulásra leültem az ágyamra és csak néztem a hangszert. Oly gyönyörű egy hegedű. Lágy élek, fényes test és csengő dallamok. Annyira gyönyörű én mégis utáltam, gyorsan előkerestem a telefonomat, majd váltottam pár szót a koncert szervezőjével, aki bár meglepődött mégis beleegyezett a változtatásba.
A beszélgetés után már nyugodt szívvel lépkedtem lefelé a lépcsőn. Anyuék már kész voltak és csak rám vártak.
- Hol van a hegedűd kincsem? – lepődött meg anya.
- Ms. Flecher azt mondta majd ott kapok egy profit. – válaszoltam teljesen rezzenéstelen arccal.
- Rendben. – bár láttam anya szemén, hogy furcsállja a dolgot, de beletörődött és elindultunk.
Egész után a kottákat tanulmányoztam. Bár már kívülről ismertem a darabot mégis megnyugtató volt a kis hangjegyek játéka a papírlapokon.
Én voltam aznap az utolsó fellépő. Igazság szerint magam sem értettem miért raktak ilyen hátra, de nem is zavart. Bárvolt egy olyan érzésem, hogy a Julliardos fickókat kicsit frusztrálja a dolog, de nem érdekelt. Ha annyira meg akarnak hallgatni, akkor várniuk, kell. Mikor végre az utolsó előtti fellépő is lesétált a színpadról, Ms. Flecher újra a mikrofon elé állt.
- Köszönjük az eddigi figyelmet. És most következzen Emiri Miyagi aki egy zongoradarabot ad elő. Mad World. – a közönség tapsolt én pedig lassú, szép lépésekkel a hangszer felé vettem az irányt. Leültem, az ujjaimat elhelyeztem a billentyűkön és játszani kezdtem. A zene átjárta az egész testemet. Behatolt a tudatomba és minden mást kikapcsolt. Akkor csak én voltam és a zongora, nem érdekeltek se a szüleim, se az, hogy Yamada ennyi idő tán újra egy hangversenyen lát, a Julliardos bizottság meg végképp nem. Akkor csak nagyinak játszottam és nagypapának. Bár ő nem volt jelen, de a nagymamám ott ült mellettem és figyelte minden mozdulatomat. Akkor még csak ők ketten számítottak nekem, s nem hittem volna, hogy az előadás alatt valaki ott ül a sorok között és szinte megbabonázva nézi a játékomat.


2012. július 6.

End of the Dream - 1. rész

Hali-hali!

   Na, újra itt vagyok! :D Már hiányzott az oldal és a heterós sztorik. Bár van pár változtatás, a cím ugyan az maradt, meg a weboldal neve i. Jó olvasást, és remélem máskor is benézel! :D 

1. rész - Egyedül



Unottan üldögéltem a szobámban, az ablakpárkányomon kialakított ülőkén, és elmélyedten olvastam A Da Vinchi kódot. Egyszerűen nem tudtam betelni a könyvvel. Kalandos, izgalmas, gyönyörű fogalmazással, és a szavak monotonnak mondható egymásutánjával, olyan helyeket járhatok be a fantáziámnak köszönhetően ahol addig még soha sem jártam.
Mivel az életem addigi nagyjából 16 és fél évének nagy részét a zenéléssel töltöttem szinte már csak a könyvek maradtak számomra, és a másik nagy szenvedélyem, az animék és mangák. Persze éltem ugyan úgy a megszokott tizenéves gimnazisták életét, de egy kicsit mindig is kilógtam a sorból. Elsősorban a külsőm miatt. Amerikában nem sok japán él, és bevallom sokszor mondtak kínainak vagy koreainak, amit nem szívleltem soha. Először ráfogtam arra, hogy tévedni emberi dolog, de mikor már azok az emberek, akik tudták, hogy milyen a származásom, ezzel piszkáltak, muszáj voltam kiállni a becsületemért. Ez sajnos nem mindig jól sült el, így az ellenőrzőmben, a jó jegyek mellé, pár szaktanári, és osztályfőnöki is becsúszott.
- Emiri! – hallottam meg anya hangját. – Tudnál jönni?
- Persze! – kiabáltam vissza. Letettem a könyvet és elindultam a földszint felé.
Az ajtómon kilépve Yamadával találtam szembe magam. Megtorpantam. A nővérem akkor érhetett csak haza a fotózásról. A haja laza kontyba volt tűzve bal oldalt, az arcán pedig erős smink és strassz kövek.
- Szia! – köszöntem halkan.
- Szia, hugi! – a kommunikáció soha nem volt az erősségünk, ám mióta Los Angelesbe költöztünk, egyre jobban eltávolodtunk.
- Hogy ment? – próbáltam valami témát felhozni. Egyre jobban frusztrált, hogy úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.
- Jól, köszi. – mosolyodott el. – Csak fáradt vagyok.
- Akkor aludj jól. – rámosolyogtam, ő pedig bólintott majd eltűnt a szobájában, én pedig folytattam az utamat a földszintre.
Anya a nappaliban ült. A bézs falak, és kávészínű szőnyeg, barátságos hangulatot árasztott. A nappaliba pedig tökéletesen illett a vajszínű műbőr ülőgarnitúra. A falak mellett sötétbarna könyvespolcok, tele különféle olvasmányokkal és dísztárgyakkal. Középen egy kandalló, felette a családi képpel, a sarokban pedig egy tv. Anya az egyik kanapén ült és egy újságot lapozgatott. Ahogy ránézte, kicsit elszontyolodtam. Haja rövid volt, és egyenes, vörösre festve. Fehér, hosszú ujjú blúzt viselt, fekete, térdig érő, ceruza fazonú szoknyával.
Titokban mindig is reménykedtem, hogy anya olyan lesz, mint Nagymama. Ő mindig mosolygott, otthon sütött, főzött, gyereket nevelt. Szoknyát hordott, és fekete haját mindig begöndörítve hordta, már egész fiatal korától. Láttam a régi képeket, mikor anya még csak kislány volt. Nagyi már akkor is úgy nézett ki. Olyan barátságos és szeretetreméltó ember volt.
- Anya. – szólaltam meg halkan.
- Emiri. – mosolygott rám, és megveregette maga mellett a szabad helyet, jelezvén, hogy üljek oda. Bólintottam, és helyet foglaltam mellette. Magam alá simítottam a fekete alapú, fehér fodrokkal díszített, pörgős szoknyám, és megigazítottam a fekete  toppomat.
- Miről lenne szó? – érdeklődtem. Anya legtöbbször csak akkor ült le velem komolyabban beszélgetni, ha valami történt, vagy szeretett volna valamit.
- Tudod drágám, már nagylány vagy. – a gyomrom görcsbe ugrott, és reménykedtem benne, hogy nem a szexről, vagy hasonlóról van szó. Azt már nem egyszer átbeszéltük, és a másnapi hangverseny előtt, nem volt kedvem újra elővenni a témát.
- Igen, ezt mostanában sokszor megemlítetted. – tűrtem a fülem mögé pár kósza tincset. A kezeimnek kellemes meleg érzetet adott a két fekete-fehér csíkos félkesztyű, amik majdnem a könyökömig értek.
- Mikor én annyi idős voltam, apáddal már jegyben jártunk. – a kezeit egymásra rakta a bal térdén, így jól léthatóvá vált az ezüst gyűrűm, rajta 2 kisebb és 1 nagyobb gyémánttal.
- 20 Évesen pedig már terhes voltál Yamadával. – közöltem az ismert tényt.
- Igen. – mosolyodott el szolidan. Anya és apa mindig olyan kimértek voltak, bár ezt nevelték beléjük, ezt megtanultam mialatt japánban éltünk. Minden osztály, és iskolatársam szülei ilyen kimértek, és szinte ridegek voltak a gyerekeik irányában.
- Anya. – kezdtem kissé bátortalan hangon, de belül nagyon is határozott voltam. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy menjek férjhez?
- Egyelőre még nem. – fogta a kezei közé az enyéimet. – De apáddal kicsit aggódunk miattad.
- Ez igazán nem szükséges. – sütöttem le egy alig észrevehető pillanatra a szemeimet.
- Talán igazad van. – sóhajtott anya. – De még nem volt igazán komoly kapcsolatod, és lassan már itt az ideje annak, hogy a jövődre gondolj. – fintorogtam. Egyszerűen már nem bírtam visszafogni a reakciót.
- Már volt komoly kapcsolatom, de tudod a távolság nem tett neki jót. – sóhajtottam. Pontosan tudta, hogy mire gondoltam. Míg Japánban éltünk együtt voltam az egyik volt osztálytársammal, Misaki-val. Ám mikor Palm Springse költöztünk mindketten jobbnak láttuk, ha véget a kapcsolatnak. Nagyon sajnáltam a dolgot. Misaki nagyon is sármos volt, kedves és odaadó. Tökéletes első kapcsolat, bár a vége elég csúnyára sikerült.
- Még mindig hiányzik?
- Igen. – bólintottam halványan.
- Az első szerelem nem könnyű kincsem. Csak egyetlen dolog tudja elfelejtetni az emberrel a fájdalmat. Egy új szerelem.
- Azt hiszem, egyelőre megvagyok így egyedül is. Most a tanulás és a zene az első az életemben. Kezdve a holnapi hangversennyel. – görcsbe ugrott a gyomrom. Bár már számtalanszor szerepeltem nagyközönség előtt, mégis minden alkalommal bennem volt a félsz. – Szerinted most Yamada is eljön? – félve tettem fel a kérdést. Míg kicsik voltunk, a nővérem mindig eljött az összes versenyemre. Egyszer mikor nagyon beteg volt még 40 fokos lázzal is kierőszakolta anyától, és apától, hogy láthassa a fellépésem. De mióta végzett az általános iskolával, és gimnáziumba ment, egyre csak romlott a kapcsolatunk.
- Nem tudom drágám. – sóhajtott. – Ha jól emlékszem azt mondta, hogy a barátjával megy valahová.
- Titeket nem zavar, hogy nem ismeritek még a barátját? Pedig már 3 hónapja együtt vannak.
- Yamada már nagylány. – mosolyodott el anyu. – Lassan 21 lesz, hivatalosan is felnőtt. Nem hinném, hogy túl sok jogom lenne már beleszólni abba, mit csinál.
- Szerintem teljes nyugalommal megmondhatnád neki a véleményedet és, hogy mit csináljon. A ti lányotok, és ha az emlékeim nem csalnak, te és apa fizetitek a tandíját is.
- Nem is azzal lenne a baj, hogy megmondjam, neki mit csináljon. Nem fogadná meg a tanácsom. Már nem kislány. Nem zárhatom be a szobájába.
- Erre előbb kellett volna gondolnotok. – felálltam és elindultam az emeletre.
- Hová mész? – csodálkozott el anya. Kettőnk közül mindig én voltam a rugalmasabb és jobb gyerek, az pedig, hogy akkor azt mondtam, ami a szívemen volt, meglepte anyát.
- A szobámba. Még egyszer átfutom a darabot.
- De Yamada alszik… - és ismét. A család hercegnője került a középpontba.
- Akkor majd csak a kottát nézegetem. – nem vártam meg anya válaszát, azonnal mentem is a szobámba.
Kulcsra zártam az ajtómat és visszatelepedtem az ablakba. A nap már lemenő félben volt, így narancssárgára festette az égboltot. A szobám ablaka egyenesen a hatalmas Hollywood feliratra nézett. Bár távol volt, mégis olyan közelinek tűnt. Gyűlöltem, hogy mindig, mikor kinéztem az ablakon, azok a hatalmas fehér betűk találtam szembe magamat.
Nem szerettem Los Angelest. Bár nagyon sok ember szeretett itt élni, és milliók vágytak ide, nekem pedig, akinek megadatott ez, én mégsem akartam itt lenni. Egyszerűen frusztrált az egész város. A sok ugyanolyan ember. Csak arcok a tömegben. Én pedig elveszettnek éreztem magam közöttük.