End of the Dream - 2. rész

Hali-hali!

   Bár kicsit késve de itt a második rész is. :) Remélem tetszeni fog, bár a történet még nagyon gyerekcipőben jár. Minden esetre jó olvasást! 

2. rész – Hangjegyek a szívemben

Aznap este nem aludtam valami jól. Ez számomra is furcsa volt. Bár minden fellépés előtt izgultam, ez az alvásban sohasem akadályozott meg. Végül olyan hajnali 4 körül meguntam az álmatlan forgolódást. Felvettem a papucsom, és úgy ahogy voltam, egy pólóban és egy igen rövidnadrágban, lementem a hátsókertbe. Leültem az egyik hintába, amit az előző tulajok hagytak ott, és elkezdtem lökni magam, közben pedig dúdoltam. Egy régi dal volt az, aminek a szövegére már nem egészen emlékszem. Még nagymama énekelte nekem kiskoromban a viharos éjszakákon mikor féltem.

Igazság szerint nagyon is hiányoztak, különösen nagyi, aki alig 2 éve halt meg. A temetés után apa és anya rögtön elkezdtek új állást keresni Amerikában, de csak közel egy év után tudtak elhelyezkedi. Akkor költöztünk Palms Spingsbe, majd Yamada modellkarrierjének „hála” Los Angelesben kötöttünk ki. Az első hónapokban még reménykedtem benne, hogy esetleg egyszer visszaköltözünk New Yorkba. Ott születtem, és az volt az egyetlen hely Amerikában, amit az otthonomnak mondhattam. Az angyalok városában elveszettnek, reményvesztettnek és szerencsétlennek éreztem magam. Olyan embernek, aki csak sodródik az árral és várja, hogy megtörténjen vele az élet.

Ahogy a gondolataimba merültem, hirtelen eszembe jutott egy dal, amit nem olyan rég hallgattam az interneten. Mikor megláttam a címét, elmosolyodtam. Strange, különös. El sem tudtam képzelni, hogy ki adhat ilyen címet egy dalnak. Először azt hittem valami goth együttes, de a gondolatot gyorsan elhessegettem a fejemből és inkább csak élveztem a számot. Gyönyörű volt és szívhez szóló. Szívem szerint ezt a dalt játszottam volna az aznapi hangversenyen, de inkább maradtam Mozart 22. szonátájánál. Hogy miért, azt magam se értettem. Legegyszerűbben úgy tudnám magyarázni, hogy az elvárások miatt. Nagy teher volt a vállamon. A Julliard-tól jöttek zenei vezetők, akik engem és másik 2 diákot figyeltek. Végigfutott az agyamon, hogy lehet emiatt nem tudtam aludni, de rettentő kicsi esélyt láttam erre.

Szerettem volna a Julliard-ra járni. Nagyon jó iskola volt különösen a tehetséggondozás terén. Ráadásul otthagyhattam volna Los Agelest, ami különösképp vonzóvá tette az új helyzetet. De számomra rendkívül távolinak tűnt a hely és az egész közeg. Az ottani diákok nagy része inkább tűnt robotnak, mint táncosnak, színésznek vagy zenésznek.

- Emiri. – tette a vállamra a kezét apa, amitől kissé megijedtem. – Minden rendben?

- Persze. – bólintottam és elmosolyodtam.

Apa arcán is megjelent egy mosolyszerű rezdülés. Ő már csak ilyen volt. Sokkal kimértebb, mint anya, vagy bárki, akit addigi életemben megismertem. Magas alakja tiszteletet parancsolóan tornyosult mellettem. Nagy hideg keze pedig még mindig a vállamon pihent. Barna szemei akár csak Yamadaé, céltudatosan csillogtak, mindig tökéletes haja pedig akkor kissé kócosan állt. Pizsamában, köntösben és papucsban volt. Az elmaradhatatlan cigaretta pedig a szájában lógott.

- Izgulsz a mai nap miatt, ezért nem tudsz aludni igaz?

- Nem vagyok benne biztos. – löktem magamon pár aprót. – Szeretnék a Julliard-ra járni, de az lenne a legjobb, ha visszaköltöznénk Tokióba.

- Kicsim. – sóhajtott apa. – Tudom, hogy hiányzik a nagypapád, de nekünk már itt kell boldogulnunk. Ráadásul sokkal jobb az oktatás is.

- Igazad lehet. – sóhajtottam.

- Itt hagyhatlak?

- Nem ugrok a tengerbe, ha erre gondolsz. – vetettem oda egy mosolyszerű grimaszt.

- Rendben. A hangversenyen találkozunk. – nyomott egy puszit a fejem búbjára.

- Rendben. – bólintott, majd visszament a házba készülődni az aznapi munkához.

Én ismét csak a kusza gondolataim rabjává váltam, míg nem arra eszméltem, hogy a bal csuklómat nézem. A hegek lassan már elmúltak, de a szívemben tátongó sebek még a helyükön voltak. Felsóhajtottam és az ujjamat lassan, óvatosan végigfutattam a hegeken, mintha csak a hegedűn játszanék. Bár már lassan 2 évesek lettek még mindig erősen látszottak.

- Ha az élet citromot ad csinálj limonádét. Ha az élet hegeket csinál, akkor te készíts belőle emlékeket. – egy nagyot löktem magamon és behunytam a szemem. Újra kisgyereknek éreztem magam, oly önfeledtnek, gondtalannak és boldognak.

- Emiri! – hallottam meg végül anyu hangját, ami rögtön visszarántott a realitás küszöbére.

- Tessék? – fordultam hátra.

- Gyere reggelizni! – azzal eltűnt az ajtó mögött. Felkászálódtam a hintából és lassan becsámborogtam a házba ahol Yamada már reggelizett anya pedig palacsintát sütött.

- Anyu… - szólaltam meg halkan.

- Tessék kincsem? – mosolygott kedvesen és egy pillanatra rám nézett majd újra a serpenyőt helyezte figyelme középpontjában.

- Valamikor nem csinálnál olyan igazi japán reggelit? – emeltem fel féltve a pillantásom, mire anyu és a nővérem is rám meredtek, majd újra a maguk dolgával foglalkoztak.

- Az nagyon sok idő kincsem. – zárta el a gázt anyám és az asztalra téve a palacsinát ő maga is leült.

- Szeretném megtanulni, hogy kell. – szedtem a gőzölgő nyalánkságból és megkentem őket mogyoróvajjal.

- Talán majd egyszer. – mosolyog anya. – Ha a Julliardra fogsz járni nem, lesz időd ilyenekre.

- Még nem biztos, hogy oda fogok járni. – tettem le az evőeszközöket.

- Remélem, felvesznek. – kortyolt bele a kávéjába Yam.

- Ma ott leszel? – pillantottam rá félve.

- Igen. – elmosolyodott azzal a tipikus, betanult, modell mosolyával. – A drágámnak valami dolga lesz, úgyhogy szabad vagyok mára.

- Köszönöm! – mosolyodtam el halványan.

A reggeli hátralévő része csöndesen telt. Bár Yamada és anya néha-néha mondtak valami egész átlagos dolgot, az időjárásról meg hasonlókról. Véleményem szerint csak meg akarták törni az éppen beállni készülő csendet. Mikor Japánba költöztünk az addigi jó kapcsolatunk kicsit megromlott a szüleinkkel. Úgy éltünk, mint valami tökéletes japán család, senki nem mondta volna meg, hogy azelőtt Amerikában laktunk. Az évek során végül szinte teljesen elhidegültünk egymástól, ám mikor ismét a kontinensre érkeztünk, anya és apa próbáltak jobb kapcsolatot kialakítani velünk. Nos, ez nem egészen sikerült. Yamada nagyon jól fogadta a közeledést, én viszont még mindig a csigaházamban csücsültem és csak vártam.

A reggeli után felsiettem a szobámba és még egyszer eljátszottam a darabot, majd tüzetesen átvizsgáltam a hegedűmet. Kicsit megtörölgettem majd az ágyamra helyeztem a tokot. Mikor már teljesen kész voltam az indulásra leültem az ágyamra és csak néztem a hangszert. Oly gyönyörű egy hegedű. Lágy élek, fényes test és csengő dallamok. Annyira gyönyörű én mégis utáltam, gyorsan előkerestem a telefonomat, majd váltottam pár szót a koncert szervezőjével, aki bár meglepődött mégis beleegyezett a változtatásba.

A beszélgetés után már nyugodt szívvel lépkedtem lefelé a lépcsőn. Anyuék már kész voltak és csak rám vártak.

- Hol van a hegedűd kincsem? – lepődött meg anya.

- Ms. Flecher azt mondta majd ott kapok egy profit. – válaszoltam teljesen rezzenéstelen arccal.

- Rendben. – bár láttam anya szemén, hogy furcsállja a dolgot, de beletörődött és elindultunk.

Egész után a kottákat tanulmányoztam. Bár már kívülről ismertem a darabot mégis megnyugtató volt a kis hangjegyek játéka a papírlapokon.

Én voltam aznap az utolsó fellépő. Igazság szerint magam sem értettem miért raktak ilyen hátra, de nem is zavart. Bárvolt egy olyan érzésem, hogy a Julliardos fickókat kicsit frusztrálja a dolog, de nem érdekelt. Ha annyira meg akarnak hallgatni, akkor várniuk, kell. Mikor végre az utolsó előtti fellépő is lesétált a színpadról, Ms. Flecher újra a mikrofon elé állt.

- Köszönjük az eddigi figyelmet. És most következzen Emiri Miyagi aki egy zongoradarabot ad elő. Mad World. – a közönség tapsolt én pedig lassú, szép lépésekkel a hangszer felé vettem az irányt. Leültem, az ujjaimat elhelyeztem a billentyűkön és játszani kezdtem. A zene átjárta az egész testemet. Behatolt a tudatomba és minden mást kikapcsolt. Akkor csak én voltam és a zongora, nem érdekeltek se a szüleim, se az, hogy Yamada ennyi idő tán újra egy hangversenyen lát, a Julliardos bizottság meg végképp nem. Akkor csak nagyinak játszottam és nagypapának. Bár ő nem volt jelen, de a nagymamám ott ült mellettem és figyelte minden mozdulatomat. Akkor még csak ők ketten számítottak nekem, s nem hittem volna, hogy az előadás alatt valaki ott ül a sorok között és szinte megbabonázva nézi a játékomat.