End of the Dream - 1. rész

Hali-hali!

   Na, újra itt vagyok! :D Már hiányzott az oldal és a heterós sztorik. Bár van pár változtatás, a cím ugyan az maradt, meg a weboldal neve i. Jó olvasást, és remélem máskor is benézel! :D 

1. rész - Egyedül

Unottan üldögéltem a szobámban, az ablakpárkányomon kialakított ülőkén, és elmélyedten olvastam A Da Vinchi kódot. Egyszerűen nem tudtam betelni a könyvvel. Kalandos, izgalmas, gyönyörű fogalmazással, és a szavak monotonnak mondható egymásutánjával, olyan helyeket járhatok be a fantáziámnak köszönhetően ahol addig még soha sem jártam.

Mivel az életem addigi nagyjából 16 és fél évének nagy részét a zenéléssel töltöttem szinte már csak a könyvek maradtak számomra, és a másik nagy szenvedélyem, az animék és mangák. Persze éltem ugyan úgy a megszokott tizenéves gimnazisták életét, de egy kicsit mindig is kilógtam a sorból. Elsősorban a külsőm miatt. Amerikában nem sok japán él, és bevallom sokszor mondtak kínainak vagy koreainak, amit nem szívleltem soha. Először ráfogtam arra, hogy tévedni emberi dolog, de mikor már azok az emberek, akik tudták, hogy milyen a származásom, ezzel piszkáltak, muszáj voltam kiállni a becsületemért. Ez sajnos nem mindig jól sült el, így az ellenőrzőmben, a jó jegyek mellé, pár szaktanári, és osztályfőnöki is becsúszott.

- Emiri! – hallottam meg anya hangját. – Tudnál jönni?

- Persze! – kiabáltam vissza. Letettem a könyvet és elindultam a földszint felé.

Az ajtómon kilépve Yamadával találtam szembe magam. Megtorpantam. A nővérem akkor érhetett csak haza a fotózásról. A haja laza kontyba volt tűzve bal oldalt, az arcán pedig erős smink és strassz kövek.

- Szia! – köszöntem halkan.

- Szia, hugi! – a kommunikáció soha nem volt az erősségünk, ám mióta Los Angelesbe költöztünk, egyre jobban eltávolodtunk.

- Hogy ment? – próbáltam valami témát felhozni. Egyre jobban frusztrált, hogy úgy élünk egymás mellett, mint két idegen.

- Jól, köszi. – mosolyodott el. – Csak fáradt vagyok.

- Akkor aludj jól. – rámosolyogtam, ő pedig bólintott majd eltűnt a szobájában, én pedig folytattam az utamat a földszintre.

Anya a nappaliban ült. A bézs falak, és kávészínű szőnyeg, barátságos hangulatot árasztott. A nappaliba pedig tökéletesen illett a vajszínű műbőr ülőgarnitúra. A falak mellett sötétbarna könyvespolcok, tele különféle olvasmányokkal és dísztárgyakkal. Középen egy kandalló, felette a családi képpel, a sarokban pedig egy tv. Anya az egyik kanapén ült és egy újságot lapozgatott. Ahogy ránézte, kicsit elszontyolodtam. Haja rövid volt, és egyenes, vörösre festve. Fehér, hosszú ujjú blúzt viselt, fekete, térdig érő, ceruza fazonú szoknyával.

Titokban mindig is reménykedtem, hogy anya olyan lesz, mint Nagymama. Ő mindig mosolygott, otthon sütött, főzött, gyereket nevelt. Szoknyát hordott, és fekete haját mindig begöndörítve hordta, már egész fiatal korától. Láttam a régi képeket, mikor anya még csak kislány volt. Nagyi már akkor is úgy nézett ki. Olyan barátságos és szeretetreméltó ember volt.

- Anya. – szólaltam meg halkan.

- Emiri. – mosolygott rám, és megveregette maga mellett a szabad helyet, jelezvén, hogy üljek oda. Bólintottam, és helyet foglaltam mellette. Magam alá simítottam a fekete alapú, fehér fodrokkal díszített, pörgős szoknyám, és megigazítottam a fekete  toppomat.

- Miről lenne szó? – érdeklődtem. Anya legtöbbször csak akkor ült le velem komolyabban beszélgetni, ha valami történt, vagy szeretett volna valamit.

- Tudod drágám, már nagylány vagy. – a gyomrom görcsbe ugrott, és reménykedtem benne, hogy nem a szexről, vagy hasonlóról van szó. Azt már nem egyszer átbeszéltük, és a másnapi hangverseny előtt, nem volt kedvem újra elővenni a témát.

- Igen, ezt mostanában sokszor megemlítetted. – tűrtem a fülem mögé pár kósza tincset. A kezeimnek kellemes meleg érzetet adott a két fekete-fehér csíkos félkesztyű, amik majdnem a könyökömig értek.

- Mikor én annyi idős voltam, apáddal már jegyben jártunk. – a kezeit egymásra rakta a bal térdén, így jól léthatóvá vált az ezüst gyűrűm, rajta 2 kisebb és 1 nagyobb gyémánttal.

- 20 Évesen pedig már terhes voltál Yamadával. – közöltem az ismert tényt.

- Igen. – mosolyodott el szolidan. Anya és apa mindig olyan kimértek voltak, bár ezt nevelték beléjük, ezt megtanultam mialatt japánban éltünk. Minden osztály, és iskolatársam szülei ilyen kimértek, és szinte ridegek voltak a gyerekeik irányában.

- Anya. – kezdtem kissé bátortalan hangon, de belül nagyon is határozott voltam. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy menjek férjhez?

- Egyelőre még nem. – fogta a kezei közé az enyéimet. – De apáddal kicsit aggódunk miattad.

- Ez igazán nem szükséges. – sütöttem le egy alig észrevehető pillanatra a szemeimet.

- Talán igazad van. – sóhajtott anya. – De még nem volt igazán komoly kapcsolatod, és lassan már itt az ideje annak, hogy a jövődre gondolj. – fintorogtam. Egyszerűen már nem bírtam visszafogni a reakciót.

- Már volt komoly kapcsolatom, de tudod a távolság nem tett neki jót. – sóhajtottam. Pontosan tudta, hogy mire gondoltam. Míg Japánban éltünk együtt voltam az egyik volt osztálytársammal, Misaki-val. Ám mikor Palm Springse költöztünk mindketten jobbnak láttuk, ha véget a kapcsolatnak. Nagyon sajnáltam a dolgot. Misaki nagyon is sármos volt, kedves és odaadó. Tökéletes első kapcsolat, bár a vége elég csúnyára sikerült.

- Még mindig hiányzik?

- Igen. – bólintottam halványan.

- Az első szerelem nem könnyű kincsem. Csak egyetlen dolog tudja elfelejtetni az emberrel a fájdalmat. Egy új szerelem.

- Azt hiszem, egyelőre megvagyok így egyedül is. Most a tanulás és a zene az első az életemben. Kezdve a holnapi hangversennyel. – görcsbe ugrott a gyomrom. Bár már számtalanszor szerepeltem nagyközönség előtt, mégis minden alkalommal bennem volt a félsz. – Szerinted most Yamada is eljön? – félve tettem fel a kérdést. Míg kicsik voltunk, a nővérem mindig eljött az összes versenyemre. Egyszer mikor nagyon beteg volt még 40 fokos lázzal is kierőszakolta anyától, és apától, hogy láthassa a fellépésem. De mióta végzett az általános iskolával, és gimnáziumba ment, egyre csak romlott a kapcsolatunk.

- Nem tudom drágám. – sóhajtott. – Ha jól emlékszem azt mondta, hogy a barátjával megy valahová.

- Titeket nem zavar, hogy nem ismeritek még a barátját? Pedig már 3 hónapja együtt vannak.

- Yamada már nagylány. – mosolyodott el anyu. – Lassan 21 lesz, hivatalosan is felnőtt. Nem hinném, hogy túl sok jogom lenne már beleszólni abba, mit csinál.

- Szerintem teljes nyugalommal megmondhatnád neki a véleményedet és, hogy mit csináljon. A ti lányotok, és ha az emlékeim nem csalnak, te és apa fizetitek a tandíját is.

- Nem is azzal lenne a baj, hogy megmondjam, neki mit csináljon. Nem fogadná meg a tanácsom. Már nem kislány. Nem zárhatom be a szobájába.

- Erre előbb kellett volna gondolnotok. – felálltam és elindultam az emeletre.

- Hová mész? – csodálkozott el anya. Kettőnk közül mindig én voltam a rugalmasabb és jobb gyerek, az pedig, hogy akkor azt mondtam, ami a szívemen volt, meglepte anyát.

- A szobámba. Még egyszer átfutom a darabot.

- De Yamada alszik… - és ismét. A család hercegnője került a középpontba.

- Akkor majd csak a kottát nézegetem. – nem vártam meg anya válaszát, azonnal mentem is a szobámba.

Kulcsra zártam az ajtómat és visszatelepedtem az ablakba. A nap már lemenő félben volt, így narancssárgára festette az égboltot. A szobám ablaka egyenesen a hatalmas Hollywood feliratra nézett. Bár távol volt, mégis olyan közelinek tűnt. Gyűlöltem, hogy mindig, mikor kinéztem az ablakon, azok a hatalmas fehér betűk találtam szembe magamat.

Nem szerettem Los Angelest. Bár nagyon sok ember szeretett itt élni, és milliók vágytak ide, nekem pedig, akinek megadatott ez, én mégsem akartam itt lenni. Egyszerűen frusztrált az egész város. A sok ugyanolyan ember. Csak arcok a tömegben. Én pedig elveszettnek éreztem magam közöttük.