Novella: Phantomrider-től :)

Hali-hali! :)

Először is szeretnék nektek Boldog Új Évet Kívánni! :D 

Most egy nagyon-nagyon-nagyon kedves barátnőm novelláját hoztam nektek amit nekem írt! :) Ezúton is szeretném megköszönni.! :) Jó, olvasást kívánok hozzá, és remélem nektek is annyira tetszik majd mint nekem! A rész meg majd érkezik valamikor. (Ne kérdezzétek mikor!) Addig is, puszi! ;) ♥

Phantomrider - A fájdalom ára

Nem is értem miért teszem ezt meg újra, és újra…- Húztam magam alá a lábaimat, a hideg homokon. Hiszen ő nem köszöni meg soha. Mégis hajt valami, hogy újra és újra visszajöjjek. Hamarosan itt lesznek, igen újra meg kötöznek, és újra fájdalmat fognak nekem okozni. Pedig a múltkori hegek, még be sem gyógyultak teljesen. Újra körülállják azt az öreg fát, a park túlsó végében, mint kiéhezett kutyák a húst. Tartozni akartam valahová, hát megkaptam. És ha azt akarom, hogy kedveljenek, még egy párszor ki kell állnom ezt. A bandában én vagyok az első lány, ezért velem különösen kegyetlenek. Be akarják bizonyítani, még azelőtt meghalok, hogy véget érne a beavatás. Én meg persze azt akarom bebizonyítani nekik, hogy vagyok olyan kemény, mint a banda többi köcsög, drogos faszkalapja. Először is ott van Dave, az a mocskos homokláda, aki már az elején elvette a karórámat..Aztán az a Mike vagy, hogy hívják, ő talán a legnagyobb köcsög mind között. És persze el ne felejtsem Luke- ot is, akinek azért adták ezt a nevet mert már ötször tört be a helyi italboltba, és egyszer sem kapták el. Még van egy tag akit nem igazán ismerek, de szerintem az is valami homokos part lehet, a kinézete alapján. Állítólag a bandavezér ikertestvére, de én ezt nem voltam hajlandó elhinni. Még csak keménynek sem mondható, öklendezve nézi végig ahogy Tom minden alkalommal belém vág a késével.. igen. Tom a vezér, a főúr, senki sem mer vele szembe szállni. Ő maga a megtestesült tökéletesség. Legalábbis mindenki ezt mondja. Dave is csak neki udvarol, persze Tom állítólagos ikrét is tologatja, hallottam, mikor sírva könyörgött Tomnak, hogy ne tegye ezt vele, mert már lassan ülni sem tud. Ez milyen szánalmas… Persze engem is próbáltak bevenni a mókába, de Tom nem hagyta, azt mondta, ez lesz az utolsó fázis. A fájdalmat még elviselem, de ez? Ez megalázó. Ha csak rágondolok, rögvest rosszul vagyok. – Még jobban magam alá húztam a lábaimat. – Öt óra körül lehet. Talán. Még csak most kezd kelni a nap, és hamarosan eljönnek értem. Hamarosan elkezdődik az újabb fájdalmas reggel. Nem is kellett már sokat várnom hamarosan megjelent a banda, kötelekkel, és a késsel.

- Dave kötözd meg! – Adtam ki az utasítást Tom, miközben én felálltam, és felkészültem a kötél érintésére. - Hát újra itt vagy kislány. Nem unod még?- Lihegte a fülembe Dave, miközben összekötözte a két csuklómat. - Kíváncsi vagyok, meddig bírod még. – Lépett elém Tom. – Nézz rám, ha hozzád beszélek..- Emelte fel az államat. – Így már jobb… Na csak nem félsz? - Tőled? Soha. – Fordítottam el a fejemet. - Na majd meglátjuk. Luke! Hozzad! – Ezzel elindult a park felé, engem pedig Luke löködött előre. - Eljön az a nap, mikor én leszek a főnök, és akkor nem úszod meg ennyivel..- Suttogta az a féreg a fülembe, miközben egyre jobban nyomkodott előre. – Soha nem leszel te itt a főnök…- Vágtam vissza, és hátrafelé tökön rúgtam. – Főleg addig, még minden egyes alkalommal ugyanabba a hibába esel. – Vigyorogtam le rá. – Te szemét…-nyögte ki, miközben a földön fetrengett. Azonban hamarosan lehervadt az arcomról a mosoly, mert megjelent mellettünk Tom, aki (mint mindig) felrángatta Luke-ot a földről, és durván megütötte azért, mert ilyen töketlen. - Nem meg mondtam, hogy ezt ne csináld!- Ordított rám, de ezúttal nem pofozott fel, csak otthagyott, a még mindig fájdalmasan nyöszörgő Luke mellett. Nem vártam meg még összeszedi magát, elindultam Tom után. Nem félt attól, hogy megszököm, jól tudta mennyire szeretnék a csapat tagja lenni, még akkor is, ha ez fájdalommal jár. A park jó félórányi gyalogútra volt a parttól, lehetett volna kevesebb is, de meg kellett kerülnünk egy teljes városrészt, addig a helyig, ahol senki sem zavarhat minket. Aztán persze jött a szokásos tortúra. Háttal oda kellett állnom egy fához, majd a kezeimet hátra tenni, amiket ismét összekötöztek. – Na ki akar az első lenni?- Mutatta fel Tom a vékony pengéjű vadászkést. Ilyenkor persze nem válaszolt senki, pedig Tom meglátása szerint
megtiszteltetésnek vehetik, ha egyáltalán rákérdez, akar e valaki elsőnek vágni. Végül valószínűleg nem önszántából a szőke buzinak kinéző magas srác lépett előre. - Nocsak. Bill, hát felbátorodtál? – Nyomta a Tom a Bill nevű egyed kezébe a kést. - Én…nem..- Kezdte volna Bill, de Tom nem hagyta, hogy befejezze a mondatát. Leintette. Majd beállt mellém és a mellkasomig felhúzta a pólómat. A hasamon alig maradt ép bőrfelület, rengeteg vágás, és heg borította. Volt amelyik még csak most kezdett gyógyulni. – Na gyerünk Bill…Írd bele a nevedet. - Tessék?- döbbent le a srác, és láttam a szemében a rémületet.. - Azt mondtam vágd bele a nevedet!- ordított rá Tom. Bill óvatosan lépett közelebb hozzám, és leolvashattam a szájáról amint azt mondta: Sajnálom.. Aztán éreztem a hűvös penge érintését kicsivel a köldököm felett. Ahogy meghúzta a „B” betű első vonalát. Felordítottam volna, de tűrnöm kellett. Keménynek kellett maradnom. Nem néztem Billre, és ő sem nézett rám. Lassan elkészült az első betű, utána pedig hagyott nekem egy- két percet, hogy a fájdalom némileg alábbhagyhasson. – Folytasd! – Hallottam ismét Tom hangját. Ismét belém vágott a kés, ahogy az „i” is felkerült rám. Leírhatatlan volt a fájdalom, ahogy a kés mentén egyre több vércsepp tört utat magának, folyt le a köldökömbe, ahol összegyűlt, majd kis folyamként folytatja útját lefelé. – Jól csinálod Bill…- Suttogta a bandavezér. Az említett befejezte az írást, miután az utolsó „L” is a helyére került. – Elég volt. – Adta vissza a kést, majd hátrébb lépett tőlem. – Egy valamit azért kihagytál!- Szólt rá Tom, de nem várta meg míg Bill válaszolt, feltette maga az „I”-re a pontot. Szó szerint. A vonal fölött nem volt semmi, így odaszúrt, és meg is forgatta a kést. Ez mindennél nagyobb fájdalmat okozott nekem, de sikerült visszatartanom a hangokat, csak néhány könnycsepp jelezte , hogy ez nem kellemes. – Ki akarja még aláírni?- Kérdezett újra Tom, de erre sem válaszolt senki. – Gyáva banda!- Nézett körbe, majd hozzám fordult. – Akkor rajtam van a sor. – Luke! Oldozd el! – Már örültem, hogy talán elengednek, de persze most arccal a fa felé kötöttek vissza. – Hát persze..Már csak a hátamon van hely.. – Bill, tartsd a pólóját!- Adta ki az utasítást Tom, Bill pedig zokszó nélkül engedelmeskedett. Ahogy felhúzta a vékony anyagot a hátamról, észrevétlenül megsimogatott. Nem tudom miért, talán csak meg akart nyugtatni. De én fel voltam készülve a fájdalomra. Lehunytam a szemeimet, mert tudtam ez most minden eddiginél rosszabb lesz..Tom nem húzta az időt, a neve kezdőbetűjét nagyon lassan véste bele a bőrömbe, nekem pedig minden perc órának tűnt. Szerencsémre a „Tom” rövidebb mint a „Bill” így ez most nem tartott olyan sokáig. – Végeztünk. – Jelentette ki Tom, és egy mozdulattal levágta rólam a kötelet. Meg könnyebbülve egyenesedtem fel. A sebek minden mozdulatnál fájdalmasan húzódtak. De nem bántam. Ezt a kínzást is csendben eltűrtem, megmutatva nekik, hogy engem nem könnyű megtörni. Tom végignézett rajtam, és csak bólintott egyet. Hát igen nagyjából ez jelenti nála a dicséretet. – Megyünk!- intett a többieknek. Jól tudtam, hogy ez nem vonatkozik rám. Így nem követtem őket. – De aztán meglepetés ért. Tom hátrafordult, és ennyit mondott: Nem jössz? – Én??- Kérdeztem vissza meglepetten. – Igen te. Ennyi volt. Megmutattad, hogy képes vagy bármit eltűrni, csak azért, hogy a falkám tagja lehess. Közénk tartozol. Ahogy körbenéztem, már nem láttam senki arcán azt a megvetést, amit az elején. Mindenki ajka helyeslő mosolyra húzódott. – Amikor Tom látta, hogy kicsit tétovázom, odajött mellém, és átkarolta a vállamat. Akkor először mosolygott rám. Persze vigyort láttam már tőle, de az cseppet sem volt megnyugtató. És bár most is égtek a sebek, nyugodt voltam. Tommal együtt én is elindultam. Mi ketten mentünk elöl, a többiek pedig csendben ballagtak utánunk. Akkor éreztem igazán, hogy tartozom valahova. A rengeteg magányos járkálás után, immár mellettem is lépkedett valaki. Mert ahogy mondják: A sokat szenvedő embereknek vigasztalásul szolgál, hogy a fájdalomnak s szenvedésnek volt értelme, és célja..