End of the Dream - 7. rész

7. rész - Egyről az egyre

- Ez így nagyon gyíkos! - húztam el a számat.

- Most megint mi bajod? - háborgott Tom.

- Az, hogy ez az E-mol hamis volt! - csattantam fel.

- Milyen E-mol volt hamis? - vágott vissza dühösen.

- Amit kb. 20 másodperce játszottál le! - tártam szét a kezeimet. - Figyelj! Én megértem, hogy ez elég a lemezcégeknek, meg a kis ugráló rajongóitoknak, de én a tökéletességre törekszem. És ez messze van attól!

- Te nem vagy normális! - felállt és elindult kifelé.

- Most meg hová mész? - néztem utána döbbenten.

- Levegőzni! - szólt vissza dühösen. - Csak így tudlak elviselni.

- Hogy dögölnél bele! - morogtam és leültem a zongora mellé.

Mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Körülöttem mindenhol félig kész, gyűrött, vagy galacsinná formált kották hevertek. Az ujjaim hidegek voltak és elgémberedtek. Pont mint mikor egy új dalt tanultam. Órák óta akkor álltam le először. Addig vagy írtam a kottát vagy zongoráztam, de persze nem haladtunk egyről a kettőre. A nap már lassacskán lemenő félben volt, én pedig furcsa vágyat éreztem a hegedűm iránt. Mélyet sóhajtottam és felkaptam a táskámat, majd elindultam a kijárat felé.

- Hová indulsz? - nézett rám kérdőn Tom, ahogy elnyomta a cigarettáját.

- Haza. - válaszoltam félig meddig nyugodtan.

- Elviszlek. - indult befelé a kocsikulcsért. Nem volt kedvem még több időt vele tölteni, de akkor már annyira fáradt voltam, hogy nem maradt erőm ellenkezni.

- Ez kedves tőled. - mondtam immár a kocsiban ülve.

- Semmiség! - vont vállat. Bár nem igazán szeretem az olyan embereket akik ilyen lazasággal állnak az élethez, ez kivételesen nem zavart, amit a fáradtságomnak tudtam be. A szemeim már kezdtek leragadni mikor megállt az autó. - Emiri! - rázott meg egy kicsit Tom. - Ideértünk.

- Ühüm... - bólogattam és kiszálltam. - Köszi a fuvart.

- Nincs mit! - biccentett és elhajtott, én meg bevánszorogtam.

- Végre! - jött ki anyu a konyhából. - Hol voltál?

- Tomnál. - válaszoltam. - Nem emlékszel? Bill megkért, hogy segítsek neki.

- Igen-igen! - bólogatott anyu és visszament a konyhába. - Mindjárt vacsora!

- Nem vagyok éhes. - ráztam meg a fejemet.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Persze! - bólintottam bár nem látta. - A szobámban leszek. Lefekszem.

- Rendben. - a beszélgetésünk ott be is fejeződött.

Nagy nehezen sikerült felvánszorognom a szobámba és ágyba bújnom. Jó érzés volt végre letusolni és ágyba bújni. Az álom gyorsan elkapott, így percekkel később már valahol álomországba csöppenve aludtam. Valójába nem álmodtam semmi érdekeset, vagy ha mégis, arra nem emlékeztem mikor olyan negyed 7 felé felébredtem. Álmosan nyújtózkodtam ki majd hozzáláttam a készülődéshez. Mivel elég szép idő volt várható (a hétvégén böngézgettem a neten) ezért egy fehér térd fölé érő szoknyát, szintén fehér toppot és egy ugyan olyan színű köves szandált vettem fel. De mikor megláttam magam a tükörben cseppet sem tetszett a látvány úgyhogy átöltöztem. A B verzió egy fekete szoknyából állt, amit még japánban vettem de azóta nem nagyon hordtam. Egy ezüst színű szandálból, és egy fekete toppból állt amit ezüst flitterek díszítettek. A hajamba egy fekete alapű hajráfot tettem amin egy apró masni foglalt helyet, csillogó kövekkel kirakva.

Gyorsan átfutottam az órarendemet és hellyel-közzel megírtam a leckémet is. Valójában már nem nagyon érdekelt mi fog történni a gimiben. Egyedül a szerda délutánt vártam, hogy végre Matt-tel kettesben lehessünk.

- Emiri! - jött be anya mikor még befelé pakoltam a táskámba.

- Jó reggelt! - mosolyogtam rá.

- Hogy-hogy már ébren vagy? - csodálkozott.

- Felébredtem. - vontam vállat, majd kinyomtam a telefonom ébresztőjét ami akkor kapcsolt be.

- Akkor majd gyere le! Nem sokára kész a reggeli. - indult el kifelé.

- Anya! - szóltam utána. - Szeretlek! - meglepődött, ez tisztán látszott rajta. Nem szoktunk csak úgy ilyeneket mondani egymásnak. Ez megmaradt a nagyiéktól. Elég nehézkesen mutatjuk ki az érzéseimnek.

- Én is téged, kicsim! - mosolygott és eltűnt az ajtóm mögött.

Még gyorsan felnéztem a netre. E-mailom nem jött, viszont a közösségi oldalon valaki bejelölt, ami nagyon is meglepett, viszont annak a valakinek a személye még inkább ugyanis Adam Smith jelölt be, a Juilliardos bizottság egyik tagja. Visszajelöltem, majd megnéztem a másnapi időjárást. Napos időt mutatott felhők nélkül úgyhogy már előre örültem.

Mikor leértem a földszintre már mindenki ott volt. Yamada éppen telefonált, apa kávézott és újságot olvasott, anya pedig éppen a pirítósát majszolta.

- Jó reggelt! - intettem és leültem a helyemre, ahova már le volt rakva a müzlim.

- Hogy aludtál kincsem? - kérdezte apa egy pillanatra felemelve fejét az újságból.

- Jól! - motyogtam evés közben.

- És milyen volt a tegnapi napod? - kérdezte Yamada. Észre se vettem, hogy lerakta a telefonját.

- Fárasztó. - válaszoltam szűkszavúan.

- Bill azt üzeni, hogy nagyon szépen köszöni a segítséged, meg, hogy ne foglalkozz Tom bunkóságaival. - feldobottnak tűnt. Tuti nem Billel beszélt. - Ja meg azt is mondta, hogy ma megint megy érted Tom.

- Rendben. - bólintottam. Már előre kíváncsi vagyok mit szól a szerda miatt.

A reggeli alatt még váltottunk pár szót, bár semmi érdekes nem került szóba. Apa megint elvitt suliba, de most előbb oda értünk mint ahogy azt megbeszéltük Mattel, de legnagyobb meglepetésemre ő már a fa alatt várt.

- Szia! - köszöntem neki, és adtam 2 puszit az arcára. - Hát te?

- Szia! Előbb beértem. Negyedre már itt szoktam lenni. - magyarázott mosolyogva.

- Miért nem mondtad, hogy előbb jöjjek? Most teljesen hülyén érzem magam. - tűrtem egyfolytában a fülem mögé a hajam.

- Miért? - nézett rám csodálkozva. - Semmi okod nincs rá. Ha nem beszéltük volna meg a találkozót én akkor is beérek negyedre.

- Tudom csak, na! - nevettem el magam zavaromban. -Egyszerűen vannak dolgok amiket nem tudok megmagyarázni. Szerintem ez még a japánban élés behatása.

- Ne legyél zavarban. -fogta meg a kezemet. - Én megértelek. Nem lehet könnyű neked.

- Köszönöm! - hajtottam a fejem a vállára.

A napom, nos... Olyan nap szerűen telt. Az órák monoton követték egymást, engem meg különösebben egyik se tudott lekötni. Az irodalom tanárnő még külön fel is hívta a figyelmemet, hogy ilyen hozzáállással könnyen leronthatom a jegyem, de nem nagyon érdekelt. Bólogattam, hogy rendben van, és próbáltam kicsit aktivizálni magam, de nem egészen sikerült. A gondolataim folyamatosan a délután és a dal körül jártak. Valami használhatót akartam összerakni, mire Tom jött értem, de végül nem sikerült.