Hali-hali!
Na, asszem ez a rész most elég gyorsan jött. ;) Nem is kanyarítom a szót, jó olvasást! :D
5. rész –
Nélküled is élek
Az autónk
kerekei alatt lassan fogyott az út ami a házunk és a suli között feküdt. A
fülhallgatómon keresztül hallgattam Simone Curtis dalait s ettől kicsit
megnyugodtam. De miért is voltam én feszült és kissé ideges? Azt pontosan én
magam sem tudtam. Talán a suliváltás miatt, vagy a gondolat miatt miszerint
megint be kell tennem a lábaimat annak az épületnek a falai közé. Bár aznap
lett volna próbám az iskolazenekarral, mégsem vittem a hegedűmet. Tudtam, hogy
ki kell lépnem, mégis ez volt a legnehezebb feladat az egészben. Mióta Los
Angelesbe költöztünk tagja voltam a zenekarnak, s bár az-az idő nem épp
nevezhető hosszúnak, mégis befogadtak. A próbateremben mindig tudtam egy kis
magányt találni vagy épp társaságot, ha arról volt szó. A tagtársaimat inkább
mondtam volna havernak mint barátnak, de igaz ami igaz: nagyon jól éreztem
magam velük.
Ahogy az autó
kerekei halk csikorgással megálltak, a gyomrom a benne lévő görccsel együtt
ugrott egy nagyot. Már láttam a lelki szemeim előtt a napomat és nem tetszett a
dolog. De egy mély levegővétel után mosolyt festettem fehér arcomra.
- Köszi a fuvart apa! - adtam
neki egy puszit az arcára.
- Legyen szép napod! - szólt még
utánam a kocsi ajtajából, mire én biccentettem ő pedig elhajtott.
- Lám-lám! - hallottam meg akkor
azt a hangot amit egyáltalán nem akartam meghallani. - A kis Emi.
- Úgy hallom még mindig nem zavar
a tény miszerint idősebb vagyok. - válaszoltam mosolyogva.
- Már megint lúzerkedéssel akarsz
menőzni? Van egy rossz hírem! Ez nem fog menni. – válaszolt a haját hátradobva
Kim.
- Kérlek, legalább ezt a hetet
had töltsem el úgy, hogy békén hagysz. – néztem rá, a könyörgéshez hasonló
tekintettel.
- Ugyan, ez a hét mitől lenne
más? – reszelgette a körmét Kimberli egyik „talpnyalója” Britnie.
- Attól, hogy… - kezdtem volna
bele, viszont akkor rájöttem ez egy hülye ötlet. Valószínű ha elmondtam volna
nekik miszerint ez az utolsó hetem abban az iskolában, biztos pokollá tették
volna az életemet. – Á, inkább hagyjuk! – indultam el a suli belső udvara felé.
- Hülye liba! – sziszegte utánam
Kim, de nem törődtem vele.
Az udvar hátsó
részében állt egy barackfa, előtte pedig egy pad foglalt helyet. Letelepedtem a
padra, magam mellé fektettem a táskám, elő vettem a Da Vinci kód-ot, s
bekapcsolva a zenét olvasni kezdtem. Valójában minden szünetben és lyukas
ósában ezt csináltam. Na jó, beismerem voltak kivételek. Írtam már puskát,
rajzoltam, esetenként leckét is írtam, de a legjellemzőbb mégis az volt mikor
olvastam. De mint mindig, a nyugalmamat ezúttal is megzavarta valami,
pontosabban valaki.
- Szia Emiri! - lépett oda hozzám
Matt az osztálytársam. Nagy zöld szemei kedvesen csillogtak, félhosszú vörös
haját egy copfba fogta össze, amiből már néhány tincs megszökött. Világosszürke
farmer, fehér sportcipő és egy fekete póló volt rajta, amit fehér körös minta
díszített.
- Szia, Matt! - néztem fel rá. -
Irodalom, matek, töri vagy kémia? - soroltam fel neki azokat a tantárgyakat
amikből aznapra leckénk volt.
- A matek jó lenne, de nem ezért
jöttem.
- A lelki segélyszolgálat áll
rendelkezésedre. - vettem ki a fülest a fülemből és arrébb vettem a táskám,
hogy le tudjon ülni mellém. Mosolyogva biccentett, majd belekezdett:
- Valójában tanácsot szeretnék
kérni.
- Hallgatlak! - szorongattam a
könyvet a kezemben. Ahogy a lapok halkan megnyikordultak kicsit összerezzentem.
Matt a suli szinte összes lánya szerint igazán helyes volt, és valójában nekem
is tetszett, és egy picit kínosan éreztem magam a közelségétől, valamint a rám
szegeződő szúrós női tekintetektől. De ezt próbáltam legyűrni magamban s csak a
feladatra koncentrálni: segítenem kell egy osztálytársamnak!
- Szeretnék randira hívni egy
lányt, de nem igazán ismerem szóval kíváncsi vagyok a véleményedre. Először a
modern művészeti múzeum jutott eszembe, aztán a tropikárium, de az este ahogy
figyeltem a naplementét az jutott eszembe, ez biztos tetszene neki.
- És milyen a lány? - érdeklődtem
mosolyogva. - Mond el amit tudsz, és amit gondolsz róla! Akkor megfelelő
tanácsot tudok adni.
- Hát... - vakargatta a tarkóját
Matt. - De ha rájössz ki az, ne mond el neki! - bólintottam, ő pedig
belekezdett. - Nagyon kimért ember. Soha nem dobálózik csak úgy bele a vak
világba a szavakkal, vagy ha igen, azt senki nem veszi észre. Nagyon kedves és
segítőkész, még azokkal is akikkel nincs jóban. A tanárok szeretik mert jól
tanul és jól nevelt. Az öltözködése nem kihívó, viszont csinos.
- Bevallom, fogalmam sincs kire gondolsz.
- mosolyodtam el. - Viszont az elmondottak alapján szerintem az lenne a legjobb
ha először a múzeumba mennétek, aztán pedig egy séta a tengerparton.
- Köszönöm! - arcán egy hálás
mosoly jelent meg. - De tényleg nem tudod kire gondoltam?
- Esküszöm! - tettem a szívemre a
jobb kezem, a balt pedig feltartottam, de közben nevettem.
- És ha azt mondom, hogy ez a
lány japán? - fürkészte a tekintetemet. Kellett egy kis idő még az agyam
felfogta az információkat. A suliban én voltam az egyetlen japán diák. A
fejemben újra és újra lejátszottam Matt szavait, de nem igazán tudtam velük mit
kezdeni. Az agyam mintha csak egy észrevehetetlen gátat vetett volna a
gondolataim útjába, amitől nem tudtam felfogni a helyzet igazi súlyát.
- Ez kedves tőled. - tűrtem a
fülem mögé a hajamat.
- Akkor? Eljössz velem egy
randira? - nézett csillogó szemekkel. Abba a nézésbe belepirultam.
- Igen! - bólintottam. Igazság
szerint tetszett az ötlet, hogy Matt és én együtt sétáljunk a tengerparton. Nem
mellesleg a múzeumba is el akartam menni a New York-ba költözés előtt.
- Köszönöm! - az egyik ujjával
végigsimított a kézfejemen. Apró gesztus volt, nekem mégis sokat jelentett.
Mikor elköltöztünk japánból, úgy gondoltam Misaki után már nem leszek képes
ugyanúgy érezni a fiúk iránt. Akkor mégis boldog és felszabadult voltam. Nem is
azért mert Matt randira hívott vagy ilyesmi, hanem mert újra azt éreztem: élek!
- A szerda délután megfelelne?
Mondjuk úgy 5 óra felé?
- Tökéletes! - ekkor halottuk meg
a csengő visítós hangját, ami azt jelezte az első óra hamarosan elkezdődik.
- Hölgyem, velem tartana a
történelem órára? - nyújtotta felém a kezét Matt, én pedig elnevettem magam,
ahogy ő is.
- Örömmel! - helyeztem kézfejem a
kezébe, majd így indultunk el a terem felé. Egyfelől jó érzés volt, másfelől
viszont zavaró is. Örültem ennek a kézen fogva járunk dolognak különösen mert
nem éreztem zavarónak és görcsösnek s azt hiszem ez a spontaneitás volt a
legszebb az egészben. Másrészt viszont tudtam, hogy ezzel a „húzásommal”
kivívtam a legtöbb lány ellenszenvét, különösképp Kimbeliét. Már akkor el is
képzeltem magamban mit kapok majd ha egyedül elkap valahol, de a félelemnél
sokkal nagyobb volt a lelkiismeret furdalásom, hisz néhány tanáron kívül senki
nem tudott róla, hogy a jövő héttől kezdve egy másik iskolába fogok járni arra
pedig miszerint ez suli annyira messze van végképp senki nem számított. Mivel
az osztályból már szinte mindenki megérkezett, nem akartam így „nyilvánosan” elmondani
Mattnek mi a helyzet, ezért ezt a feladatot a szünetre hagytam.
Bár imádtam a
töri órát, aznap mégis szomorkás volt a hangulatom. Mindig az jutott eszembe,
hogy már csak egyszer leszek itt, s ez kicsit megrémített. Gondolatban újra
átéltem az első napomat, ami meglepő módon szintén hétfő volt. Miközben az órai
vázlatot írogattam a füzetbe, s figyeltem a tanár úrra, az ujjaim kissé
elkalandoztak a pad lapján s végül Mozart Requiem-ét kezdték „lejátszani”.
Amint ezt észrevettem, rögtön abba is hagytam és csak reménykedni tudtam, hogy
senki nem vette észre. De miért is csinálta ezt a bal kezem, és honnan tudtam
mit ütlegelnek az ujjaim? Ezt a dalt még Nagyi kezdte el tanítani nekem. A
halála után sokat játszottam ezt a számot. Mikor pedig eltört a kezem
megpróbáltam egy kézzel megtanulni, ami kisebb nagyobb sikerekkel meg is
valósult. Mivel abban az időben minden szabad percemben arra koncentráltam,
hogy miként is lehetne ezt egy kézzel lejátszani, ezért sokszor zongora nélkül
„játszottam” a mozdulatok pedig szinte berögzültek.
Azóta is ha bármikor annyira
elmerültem a gondolataimban, hogy aztán mintha álomból ébresztettek volna, úgy
tértem magadhoz, a kezem mindig ráállt az ismerős mozdulatsorra. A fali órára
pillantottam, s próbáltam kitalálni mennyi idő eshetett ki, mialatt a tanárunk
éppen a Francia forradalmat ecsetelte éppen. Vettem egy mély levegőt, s
próbáltam koncentrálni, amit kisebb-nagyobb sikerekkel meg is valósítottam, de
a gondolataim sokszor visszatértek ugyan abba a pontba, s ez kezdett zavaróvá
válni, de nem foglalkoztam vele. Pontosabban azt próbáltam magamba sulykolni,
hogy nem érdekelnek a gondolataim. Mikor végül meghallottam a csengő sípolós
jaj kiáltását, egyszerre lélegeztem fel és lettem szörnyen ideges. Megrémített
a gondolat, hogy vajon Matt mit fog szólni. Bár nem voltam belé szerelmes, de
hidegen se hagyott.
Kissé remegő
lábakkal indultam el az udvar felé. Kellett egy kis friss levegő a fejem
kiszellőztetéséhez, ráadásul nem bíztam a lábaimban sem. Miután sikerült
átküzdenem magam a folyosó tömegén, megkönnyebbülve huppantam le, a barackfa
alatti padra, ám ez az érzés nem tartott sokáig ugyanis megjelent Matt.
- Mondanom kell valamit! - böktem
ki, mielőtt bármit is mondhatott vagy tehetett volna.
- Hallgatlak! - bár kicsit meglepett
volt, gyorsan reagált.
- Én... - gyűrögettem a táskám. -
Én...
- Valami baj van Emiri? Nem érzed
jól magad? - aggodalmaskodott.
- Jól vagyok! - sóhajtottam. - De
valamit mondanom kell!
- Hallgatlak! - bár próbált
nyugodtnak tűnni, de láttam, hogy közel sem volt az.
- Jövő héttől már nem ebbe az
iskolába fogok járni. Felvettek a Juliardba, New Yorkba megyek. - furcsa
megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, de a gyomromban még mindig ott volt a görcs
Matt miatt.
- Én azért még szeretném ha
megpróbálnánk. – fogta meg a kezem, mire én elpirultam.
- Ennyire látsz bennem valami? –
kérdeztem meglepetten.
- Még annál többet is! – simított
ki egy kósza hajtincset az arcomból.
