Hali-hali!
Hmm... Most kezdhetnék magyarázkodni, de az már nem annyira az én stílusom. Vagy mégis...Sajnos eljött az életemnek egy olyan szakasza ahol a rendszerezésben nem kerülhet a blog (és általában az írás) az első helyre... Pedig szeretném! Nagyon szeretném! Valójában a részt már januárban elkezdtem írni, de csak most jutottam ide, hogy befejezzem... Ez mondjuk a hosszá is meglátszik egy kicsit... Minden esetre jó olvasást, és remélem, hogy tetszeni fog! ;) Puszi! ^^
8. rész – Tudat
alatt…
- Ma is Tommal leszel délután? - kérdezte
Matt fancsali arccal.
- Igen! - sóhajtottam. - De ez puszta
munka kapcsolat! Megkértek rá, én meg teljesítem. Bill rendes és szereti a
nővéremet, ezért nem akarok vele szemétkedni.
- Értem én! - bólintott miközben a
kezeimet fogta.
- De holnap egész délután a tiéd leszek!
- léptem hozzá közelebb és megöleltem. Bár ez meglepte őt, és mi tagadás engem
is, azért megölelt. Óvatosan, de megölelt. Ám az idilli pillanat nem tarthatott
sokáig, ugyanis megszólalt az ismerős duda.
- Legyél jó! - simogatta meg óvatosan a
fejemet. - Holnap találkozunk! - adott puszit az arcomra.
- Rendben, szia! - pusziltam meg én is
majd beszálltam az autóba. - Szervusz Tom!
- Szia! Ejha! Nem semmi szerelésed van! -
vigyorgott és beindította a motort.
- Köszi! - kapcsoltam be a biztonsági
övet.
- Elég morcos a hangulatod. - Milyen
kiváló meglátás!
- Csak egy kicsit fáradt és frusztrált
vagyok. - sóhajtottam. - A suli váltás megvisel egy cseppet.
- Ezért örülök, hogy mi a középiskola végén
már magántanulók voltunk.
- Hát persze! - forgattam a szemeimet. -
A nagy Tokio Hotel tagjainak magántanár jár!
- Hé! - szólt rám. - Mi megdolgoztunk a
sikerért! Az, hogy magántanár tanított minket egy másik dolog! Így mindenkinek
könnyebb volt. Főleg a régi tanárainknak és a régi osztálytársainknak.
- Bocsi! - sütöttem le a szemeimet majd
elkezdtem kifelé bámulni. Nem akartam megbántani Tomot, vagy hasonló, ez mégis
sikerült. És... és... egy rohadéknak éreztem magam utána. - Izé... - szólaltam
meg halkan.
- Tessék? - kérdezte némi meglepettséggel
a hangjában.
- Sajnálom... Nem kellett volna ilyet
mondanom, hiszen szinte semmit nem tudok rólatok!
- Jaj, Em! - szólt mosolyogva, és egy
pillanatra rám nézett. - Ne már, hogy ezért lettél hirtelen ilyen búval bélelt!
- Ööö... de! - bólintotta, s bár
igyekeztem, hogy az arcomon ne látszódjon a meglepettség, de a hangommal nem
tudtam mit kezdeni!
- Igen, tudom, hogy túlreagálom a dolgokat
és ezért bocsánatot is szeretnék kérni! - na, akkor történt meg először, hogy
tátott szájjal bámultam Tom Kaulitzot. S mily meglepő, először mozdult meg
bennem az a valami! A gyomrom görcsbe ugrott és zavartan kaptam el a fejem. Nem
akartam, hogy lássa a zavaromat!
- Semmi baj! - motyogtam halkan. Nem
válaszolt, csak leállította a motort és kiszállt.
A mozdulataim
kicsit furcsára sikeredtek, de végül én is kikászálódtam az autóból, és
elindultam befelé. Az ajtó előtt ácsorogva vártam, hogy Tom elszívja a cigijét,
mikor hirtelen felém nyújtotta a dobozt.
- Kérsz? - a hangja annyira barátságos és
kedves volt, én pedig már nyúltam is volna érte, de az a kis hang megszólalt a
fejemben.
- Köszi, nem! - ráztam a fejem
mosolyogva.
- Nem próbáltad még, igaz? -
visszamosolygott rám, nekem pedig teljesen végem volt! Bár jobban az önérzetem
tehetett a dologról.
- Ezt miből gondolod? - kérdeztem kissé
feldúltan.
- Csak tippeltem! - vonta meg a vállát,
majd elnyomta a csikket, és már a következőt gyújtotta meg. - Nem lesz baj! -
lassan, tagoltan mondta a szavakat, én pedig hittem neki.
Szívott pár slukkot, majd átnyújtotta
nekem az égő cigarettát. Óvatosan megfogtam a szűrő résznél és Tomra néztem.
Nem nevetett ki, csak halványan elmosolyodott.
- Szívj bele, majd vegyél levegőt a
szádon át, hogy letüdőzd, aztán lassan fújd ki a füstöt. - kicsit furán
nézhettem, mert gyorsan hozzátette. - Egyszerűbb megcsinálni, mint elmondani!
- Oké... - sóhajtottam majd úgy tettem,
ahogy mondott. Úgy gondoltam majd biztos köhögő rohamot kapok, de semmi ilyen
nem történt! Talán hármat szívhattam bele, aztán visszaadtam Tomnak. Először
nem tudtam, hogy mit kéne éreznem, de pár másodpercen belül elkapott valami
bódultság. A fejemet egy kicsit nehéznek éreztem, és egy nagyon picit szédültem
is, de az egész testem olyan könnyű volt, hogy a kellemetlenségeket észre sem
vettem.
- Na, milyen? - kérdezte kíváncsian.
- Jó! - mosolyogtam. A nikotinlöket
kezdett elmúlni, de nem bántam. Kicsit, eléggé furcsa volt az-az állapot.
Tom elnyomta a
cigit, majd elindult befelé én pedig követtem. Vagyis követni akartam, de
megbotlottam és majdnem elzuhantam, de a gitáros elkapta a derekamat, és
magához húzott. Egy kisebb infarktus után végül leesett, hogy mi van, és azt
hiszem ő is akkor jött rá, mert elhúzódott tőlem, és én is ezt tettem.
- Izé... Köszi! - erőltettem ki magamból.
- Ugyan, semmiség! - zárta rövidre és
elindult a zeneszoba, vagy mi felé. Pár másodperc múlva követtem őt. Teljesen
össze voltam zavarodva, rajta viszont semmi sem látszott! És azt hiszem ez
zavart a legjobban, bár a dolognak semmi realitásalapja nem volt! Nem tartottam
elképzelhetőnek, hogy a híres Tom Kaulitz egy olyan átlagos, szürke kisegér
lányba szeretne bele, mint amilyen én voltam...
- Jutottál valamire? - zökkentett ki az
eszmefutatásból.
- Azt hiszem... - leültem a zongorához és
játszani kezdtem. A gondolataim egyből kitisztultak, elmúlt a remegés és a
szédülésnek is végkép búcsút inthettem.
- Ez egyszerűen...
- Borzalmas? - vágtam közbe némi
mosollyal az arcomon.
- Igen... Vagyis nem! - makogta nem épp
meggyőzően. - Ez eszméletlenül jó!
- Most viccelsz, igaz? - vontam föl a
szemöldökömet.
- Nem! - rázta meg a fejét határozottan.
- Örülök, hogy tetszik! - fordultam
vissza a zongorához.
- Szerintem Bill is imádni fogja! - tette
a vállamra a kezét, amitől kicsit összerezzentem. - Megtanítod nekem?
- Aha! - bólintottam és arrébb húzódtam,
hogy le tudjon ülni mellém.
Bevallom, a teste közelsége, és az illata
kicsit megszédített, de az, hogy zongorázhattam megnyugtatott.
Talán negyed óra telhetett el, mikor Tom
már egyedül játszotta a „szerzeményemet”. - Nagyon gyorsan tanulsz! - közöltem
kissé megdöbbenve.
- Köszi! - mosolyodott el.
- Mondjuk, akinek ilyen zongorázásra
teremtett kezei vannak, attól ez el is várható! - szemléltem a kézfejét.
- Ilyet se hallottam még, de köszönöm!
Tudod egy jó tanár mellett könnyű tanulni!
- Azért, gondolom nem most kezdted! -
mosolyogtam kedvesen.
- Maradjunk annyiban, hogy egy ideje már
tudok zongorázni!
- Tudom hány éves vagy! - forgattam a
szemeimet bohókásan.
- Tudom, hogy ilyet nem illik kérdezni
egy hölgytől, de hány éves vagy? - muszáj voltam elnevetni magam, de csak
halkan.
- Ebben a korban még szabad! Augusztus
végén leszek 18.
- Tényleg? - látszott rajta, hogy eléggé
meglepte a dolog. - Bocsi, hogy ezt mondom, de nem nézel ki ennyinek!
- Ezt most bóknak veszem és megköszönöm!
- kezdtem el megint nevetni.
- Egy biztos, a barátod biztos sokat
bókol neked!
- Egy, Matt csak egy barát-barát. Kettő,
ezt miből gondolod? - hirtelen nem tudtam hová tenni ezeket a megállapításokat.
- Egy, pedig nagyon úgy tűnik. Kettő,
mert látom, hogy néz rád! - valami furcsa kettősség bújt meg a hangjában.
- Miért, hogy néz rám? - kérdeztem,
remélve, hogy valami értelmes választ kapok.
- Hmm... - gondolkozott el. - Nem akarom
lelőni a poént, de eléggé úgy tűnik, hogy szerelmes beléd!
- Az ki van zárva! - ráztam meg a
fejemet.
- Miért lenne? - komolyan, úgy nézett rám
mintha legalábbis a Napot tartottam volna a kezemben.
- Aranyos, hogy önbizalmat próbálsz adni
nekem, de azért lássuk be, Matti és én egész más osztályban mozgunk egy tízes
skálán! - láttam, hogy mondani akart még valamit, de a telefonom monoton
csöngése, belé fojtotta a szót. - Bocsi! - néztem rá bűnbánóan, majd
felpattantam, és kicsit arrébb állva beleszóltam a kis készülékbe. - Halló!
- Em, te merre jársz? - amint
meghallottam a kicsit akcentusos, lágyan csengő női hangot, rögtön fülig érő
mosoly húzódott az arcomra.
- Kimiko néni! Miért erőlteted az angolt?
- kérdeztem mosolyogva. Tudtam, hogy a nénikém kissé hadilábon áll a nyelvvel.
- Ha már egyszer Amerikában vagyok, akkor
hagy gyakoroljak már egy kicsit!
- Mi? - döbbentem le.
- Itt vagyok nálatok. - hallottam a
hangján, hogy mosolyog.
- Negyed óra, és otthon vagyok! - tettem
le, és a táskám után nyúltam. - Most mennem kell!
- Hazaviszlek! - állt fel és rögtön
utánam jött. - Ha nem vagyok indiszkrét, ki volt az?
- A nénikém! Itt van L.A.-ben!
- Értem! - bólintott.
- Bocsi, csak be vagyok zsongva! - tűrtem
hátra a hajam.
- Ugyan! - legyintett és beindította a
motort. - Gondolom elég jó a kapcsolatotok.
- Igen, az! Jobb mint a szüleimmel és
Yamadával.
- Ez érdeke... Mármint, hogy nem
különösebben jó a kapcsolatod velük.
- Igazság szerint régen jó volt, de mikor
japánban éltünk, valahogy eltávolodtunk egymástól. Azt hiszem a legjobb
megfogalmazás, hogy szocializálódtunk az ottani viszonyokhoz. És ez az egy év
még kevés volt a változásra.
- Ahogy értem, a nénikéd japánban él.
- Igen! Egy kiadónál dolgozik mint
szerkesztő, és Tokióban él. Mikor még Japánban éltünk, a szüneteket szinte
mindig nála töltöttem. Nagyon buli volt!
- Azt elhiszem! Tokió remek hely!
Hihetetlen élet van ott!
- Remélem egyszer oda költözhetek! Oké,
azért elég sok hátulütője van a dolognak, de valahogy vonzz az-az élet ami ott
van! - hadartam.
- Én nem költöznék oda, de szívesen
visszamennék! Nagyon élveztem mikor ott voltunk! - állította le az autót.
- Meg is jöttünk? - lepődtem meg.
- Jól elbeszélgettük az utat! - nem tudom
szándékosan csinálta-e, de elkezdte mozgatni a karikát az ajkában amit
egyszerűen nem tudtam nem megbámulni! Valami hihetetlen erotikusság volt
azokban a mozdulatokban. Még mindig abban a fél révületi állapotban tengődtem,
így elég lassan fogtam fel csak a dolgokat. Tom lassan az ajkaimhoz hajolt
és... és megcsókolt... Nem csuktam le a szemem, ahhoz túlságosan le voltam
döbbenve. Az egész talán 10-15 másodpercig tarthatott, de nekem sokkal, de
sokkal hosszabb időnek tűnt.
Mikor végül
elhajolt tőlem, úgy pattantam ki a kocsiból, mintha megégettek volna.
- Köszi a fuvart! - hadartam gyorsan. Már
épp csuktam volna be az ajtót, mikor Tom még utánam szólt.
- Aludj jól, Em! - az arcom lángolt,
mikor becsaptam magam mögött az ajtót és gyors léptekkel elindultam befelé.
Egyszerűen nem tudtam hova tenni a történteket. Tom megcsókolt, és ez a valóság
volt! Azt hiszem kissé sokkot kaptam.
Mikor beléptem a
házba, halkan becsuktam magam mögött az ajtót, majd ledobtam a táskám, és
vettem egy mély lélegzetet.
- Csak nem megzavartam valamit? - lépett
ki a nappaliból Kimiko.
- Nénikém! - ugrottam a nyakába boldogan.
- Nyugalom Emi! - nevetett és megölelt. -
Ejha, milyen csinos itt valaki! - nézett végig rajtam. Megszokás volt nálunk,
hogy otthon is angolul beszéltünk. Nem tudom miért, egyszerűen csak így alakult
a dolog, viszont akkor japánul folyt a társalgás, ami eléggé meglepő volt, de
tetszett!
- Izé... Köszi! - fordítottam el a fejem
zavartan. Egyből eszembe jutott, hogy Tom is megdícrért, és ettől még jobban
zavarba jöttem.
- Gyere, apádéknak már minden bajuk van,
hogy nem mondtam el a hirtelen látogatásom okát. - indult vissza a nappaliba.
- Arra én is kíváncsi vagyok! - siettem
utána. - Sziasztok! - köszöntem a többieknek (igen, Yamasda is otthon volt!),
majd leültem az egyik fotelbe.
- Nos, Kimiko, elmondod végre miért
jöttél? - apa hangja már eléggé idegesen csengett. A húga igen könnyen fel
tudta őt húzni.
- Ha már ilyen szépen kéred, igen! -
válaszolta ironikusan a nénikém mire én halkan nevettem, anya pedig csúnyán
nézett rám, de ez semmilyen állóvizet nem kavart fel bennem. - Férjhez megyek!
Na, ez volt az a
kijelentés amire senki nem számított. Yamada keze megállt a levegőben ahogy
dobolt a karfán, apának kikerekedtek a szemei, anya pedig nem vett levegőt. Apának
úgy kellett legyezgetnie, nehogy elájuljon. Én pedig... Én pedig úgy
vigyorogta, hogy azt hittem örökre úgy maradok.
- Ez annyira jó! Gratulálok! - öleltem át
Kimikot.
- Látjátok, Emi legalább örül! - nézett
kritikusan anyáékra.
- Nem gondoltam volna, hogy valaha is
férjhez mész. - közölte Yamada hűvösen.
- Én se! - rázta a fejét a nénikém. - De
mikor megismertem Alphonset teljesen megváltozott minden. - az a mosoly, ami
akkor kiült a nénikém arcára, felejthetetlen volt!
- Európai? - döbbent meg Yamada.
- Igen! - bólintott Kimiko. - Egész
pontosan francia.
- És, hogy találkoztatok? - érdeklődött
anya.
- A főnököm Franciaországba utazott egy
megbeszélésre. A lényeg annyi, hogy pár szerkesztőt, köztük engem is, magával
vitt, hogy megnézzük ott miként folynak ott a dolgok. És a kiadónál futottunk
össze, szó szerint. Én elestem, ő pedig szétszórta a kéziratát, és minden áron
bocsánatot akart kérni, pedig én okoztam neki nagyobb problémát. Végül is
miután összeszedtük a kéziratot, leültünk beszélgetni. És a dolgok jöttek
maguktól. - fejezte be a nénikém. Bevallom, nagyon romantikusnak tartottam a
dolgot, de a családom nos, azt hiszem soha nem fognak megváltozni.
- És ez mikor is történt? - kérdezte apa
gyanakodva.
- 2 hónapja. - válaszolta könnyedén a
nénikém.
- Ez túl gyors! - ingatta rosszallóan a
fejét anya. - Mikor mi...
- Egy, az egész más szituáció volt.
Kettő, ez az én életem. Azt hittem, mivel ti vagytok a családom örülni fogtok!
- állt fel Kimiko és az emeleti vendégszobába indult, én pedig utána.
- Emiri! - szólt rám szigorúan apa.
- Teljes nyugalommal megbüntethetsz, egy
hét múlva úgyis elhúzok innen! - szóltam vissza neki és tovább indultam. Fél
füllel még hallottam ahogy apa őrjöng:
- A lányod teljesen kikészít! Nem elég,
hogy éjjel-nappal dolgozok, de még egy kamasz kiborulásait is el kell viselnem.
Én ezt nem bírom! - pár pillanattal később csapódott az ajtó, aztán csend!
Ahogy a vendégszoba ajtajához értem halk
beszélgetést hallottam, úgyhogy vártam. A kiszűrődő hangfoszlányok közül egyet
sem tudtam hová tenni. Csak a nénikém hanglejtéséből tudtam megállapítani, hogy
boldog. Mikor végül elhallgattak a hangok, kopogtam és beléptem a szobába.
- Anyád nagyon kiakadt, igaz? - kérdezte
könnyedén, az ágyon ülve.
- Eléggé! - csuktam be magam mögött az
ajtót, és mellé ültem.
- Persze, hogy tudom, és köszönöm! -
ölelt meg.
- Lehet egy kérdésem? - kíváncsiskodtam.
- Kettő is! - mosolygott továbbra is.
- Vannak még részletek, igaz?
- Vártam mikor kérdezed meg! - láttam a
szemében a csillogást. - Ugye segítettem neki összeszedni a kéziratot, aztán
meghívott egy kávéra, hogy kiengeszteljen. Szabadkoztam, hogy nem kell, de ő
erősködött. Elmentünk egy hangulatos kis kávézóba, és ott beszélgettünk. Ez
olyan délután kettő fele történt, és este nyolckor mikor a kávézó bezárt,
elhívott vacsorázni, egy olyan helyre ahonnan lehetett látni az Eiffel tornyot.
Gyönyörű volt! Kiderült róla, hogy harmincnyolc éves, és van egy tizenhároméves
kislánya, akit egyedül nevel ugyanis a felesége meghalt hat éve. - láttam, hogy
ez őt is érzékenyen érinti, úgyhogy gyorsan témát váltottam.
- És ő is szerkesztő mint te?
- Nem! Ő író.
- Komoly? - döbbentem meg.
- Igen! És pont ennyire meglepett volt
mikor mondtam, hogy én szerkesztő vagyok. Azt mondta, még soha nem találkozott
olyan szerkesztővel mint én. Állítása szerint akikkel eddig találkozott, azok
mind idegbetegek voltak. - nevetett, és nekem is nevetnem kellett.
- Ez kedves! És milyen a lánya?
- Marie? Kedves. Nagyon szereti a japán
kultúrát, az animéket meg pláne, úgyhogy teljesen be van zsongva, hogy nyáron
Hokkaidóra fogunk utazni.
- Ez annyira romantikus! Mármint ahogy
egymásra találtatok. És mikor lesz az esküvő?
- Október közepén.
- Vajon miért? - forgattam a szemeimet
mosolyogva. A nénikém sokszor mondta, hogy mennyire szeretne őszi esküvőt, a
gyönyörű vörös, barna, és narancssárga levelekkel a háttérben.
- Gondolom tudod. Na, most te mesélj!
Merre jártál?
- Ööö... - birizgáltam a hajamat. -
Yamada barátjának a bátyjával voltam. Mármint nem úgy! Csak segítettem neki.
- Emi, nyugi! Gondoltam, hogy nem úgy
voltál vele! Na és, milyen a srác?
- Híres. - böktem ki. - Yamada nem
mesélte?
- Szerinted? - forgatta a szemeit
mosolyogva, mire én nevettem.
- Jó, igaz! Yamada Bill Kaulitzzal jár, a
Tokio Hotel énekesével.
- Ismerem őket, hallomásból.
- Na, én meg Bill bátyjával, Tommal
voltam, pontosabban neki segítettem, zenei alapot kreálni. Bevallom, nekem egy
kicsit fura ez-az egész... Főleg mivel ma, megcsókolt... - pirultam el.
- Komolyan?
- Szerinted viccelnék az ilyenekkel?
- Nem! - rázta meg a fejét, óvatos
mosollyal az ajkain.
- Ez nagyon nem mosolygós dolog!
Misakival soha nem csókolóztunk, és ezt még Mattnek se hagytam!
- Ácsi-ácsi! - fogta meg a vállaimat. -
Ki az a Matt?
- Matthew Brouwn... Az egyik osztálytársam,
ami valójában tetszik nekem, meg én is neki, és holnap délután elmegyünk a
planetáriumba, meg a partra, sétálni. De így nem mehetek!
- Már miért ne mehetnél?
- Mert ma Tom megcsókolt!
- Te provokáltad ki? - nem tudom mire
akart a nénikém kilyukadni, de gondoltam: egy életem, egy halálom, válaszoltam.
- Nem, vagyis nem tudom... Ez a ruha elég
provokatív...
- És ki miatt vetted ezt fel ma?
- Azt hiszem Matt miatt... - túrtam
zavartan a hajamba.
- Biztos miatta?
- I... - megakadtam. Az agyam azt
skandálta, hogy igen, de a szívem a nem felé húzott. - Fogalmam sincs... -
nyögtem ki.
- Bejöhetek? - kopogott Yamada.
- Gyere! - szóltam vissza.
- Bocsi, hogy zavarok, de Tom téged
keres.
- Mi van? - döbbentem meg.
- Felhívott, hogy veled akar beszélni. -
nyújtotta felém a telefonját.
- Kösz! - vettem el.
- Majd hozd le! - lépett ki a szobából.
- Szia Tom! - szóltam bele pár
hezitálással teli pillanat után.
- Figyelj Em! - ahogy meghallottam, hogy
Emnek szólított, görcsbe ugrott a gyomrom. - Nem akartalak letámadni a
kocsiban, de nem tudom mi lelt! Egyszerűen elvesztettem a fejem. Megértem ha
most utálsz! Csak bocsánatot szerettem volna kérni!
- Nem utállak! - böktem ki, mikor végre
észhez tértem. - És nem haragszom!
- Köszönöm! - hallottam a hangján, hogy
mosolyog, és ettől nekem is mosolyognom kellett.
- Szívesen!
- Izé... Még azt szeretném kérdezni, hogy
lenne-e kedved találkozni velem csütörtökön.
- A csütörtök, nekem jó! - válaszoltam,
mikor Kimiko néni hevesen bólogatni kezdett.
- Akkor a szokásos időpontban a sulid
előtt?
- Tudnál jönni fél egyre? Csütörtökön
előbb végzek.
- Csütörtök fél egy! Ott találkozunk!
- Rendben! Addig is szia!
- Szia! Vigyázz magadra!
- Igyekszem! - vártam pár másodpercet,
majd letettem a telefont. - Én egy hatalmas hülye vagyok!
- Nem vagy hülye! Csak bele vagy zúgva
egy fiúba.
- Az majdnem ugyan az! - erősködtem.
- Ó, a kamaszszerelem! - ábrándozott a
nénikém.
- Nem vagy vicces!
- Nem is az a célom!
- Akkor mi? Egyáltalán miért bólogattál?
- Gondolod ha nem bólogatok akkor nem
mondasz igent?
- Lehet... - gondolkodtam el.
- Figyelj Emi! Nem azért mondtál neki
igent, mert én bólogattam, hanem mert szeretnél vele találkozni. Ez teljesen
normális dolog! Ezért nem kéne marcangolnod magad! Anyád se tette ezt.
- Hogy jön ide anya? - kerekedtek el a
szemeim.
- Aha, szóval nem tudjátok! - bólintott
Kimiko. - Bár meg is értem Anyádat, hogy ezzel nem dicsekszik.
- Mond már el! - erősködtem. - Tudni
akarom!
- Ezt nem nekem kell elmondanom! Anyátok
döntése, hogy elmondja-e!
- Szerinted nekem bármit is elmondanának?
- Emiri, biztos tudni akarod?
- Nem igazán, de nincs más választásom...
Ahhoz, hogy új életet kezdjek New York-ban, muszáj lezárnom az elvarratlan
szálakat!
- Négy év van közted, és Yamada között.
Igaz?
- Igen! - bólintottam. - De ez miért
fontos?
- Mert nem Akihiko (bármennyire furcsa,
de ez férfi név) volt anyád első férje.
- Hogy mi? - teljesen összezavarodtam. Az
mégis, hogy lehet? És mi köze van az egészhez, a köztünk lévő korkülönbségnek?
Válaszokat akartam, de azokat csak az idő adhatta meg.
- Jól hallottad! A nővérem első férjét
Samnek hívták. Alig múlt 19 mikor egy fesztiválon találkoztak, és mire észbe
kaptunk, ők már az esküvőt tervezték. Boldogok voltak, és a szüleinknek csak ez
számított. Az első pár év teljesen idillikusan telt. Még nem akartak gyereket,
de sokszor beszéltek a családalapításról. Addig-addig míg a nővéred meg nem
fogant. Édesanyád többször is sírva hívott fel, hogy ő mennyire elszúrta az
életét, és hasonlók. Én mindig mondtam neki, hogy ez nem igaz, és gondolja át,
de nem hallgatott rám. Mikor Yamada megszületett, azt hittem rendeződjenek a
dolgok, de tévedtem! Sam a munkája miatt gyakran elutazott, a nővérem viszont
ezt nem viselte valami jól. És elkezdett férfiakkal találkozgatni. Először nem
komolyan, de később már egész hétvégéket töltött, az épp aktuális barátjával.
Olyankor pedig ránk hagyta Yamadát, aki akkor olyan 2 és fél éves lehetett. Aztán
egyszer csak találkozott egy férfival...
- Kivel? - szóltam közbe.
- A nevét soha nem árulta el... Talán
mert félt... A lényeg, hogy vele többet volt mint addig bárki mással. Már
szinte élettársi kapcsolatban éltek, mikor anyád terhes lett. És itt kezdődtek
az igazi problémák! Mivel Akihiko gyanította, hogy anyád megcsalja,
megszakította vele a testi kapcsolatot, így mikor terhes lett, bukott minden.
- De, hogy derült ki?
- A nővérem elől hagyta a tesztet...
Akihiko válni akart, anyád pedig könyörgött neki, hogy ne, de akkor már késő
volt... Igazság szerint anyád nem tudom miért a pillanatnyi pasiját etette be
azzal, hogy tőle terhes, és miért nem ment vissza az apádhoz...
- Micsoda? - kiáltottam. - Ezt nem
mondhatod komolyan! Ez egy vicc! Egy pocsék vicc!
- Nem Emi! Sajnos ez nem vicc...
- Hazudsz! - kiabáltam , könnyes szemmel
és felkapva Yamada telefonját, kirohantam a szobából, egyenesen át az enyémbe,
ahol is kulcsra zártam az ajtót. A könnyeim végigszántottak az arcomon, a
gondolatok pedig kavarogtak a fejemben. Képtelen voltam felfogni, a dolgot,
hogy a férfi, aki éveken keresztül nevel, mégsem az apám... Végső
elkeseredettségemben, felkaptam Yamada telefonját, és tárcsáztam az utolsó
számot. A telefon hosszasan kicsöngött, én pedig már azt hittem senki nem veszi
fel, mikor egy meglepett hang szólt bele a telefonba:
- Halló?
- Tom, Emiri vagyok... Kéne egy kis
segítség...
